Az Egyesült Államok végre figyel Afrikára. Ám a közelmúltbeli elköteleződési kísérletek – decemberben az USA és Afrika vezetőinek csúcstalálkozója, majd a múlt hónapban Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter tíznapos körútja a kontinensen – még mindig nem mutatják annak a jelét, hogy a Biden-kormányzat közelebb jutott volna valamilyen értelmes kapcsolatteremtő stratégiához. Ezen a téren az Európai Unió sem áll jobban.

Az érdeklődés feltámadásának régóta itt volt az ideje. Afrikát nem lehet megkerülni a világtérképen: a jövőbeli globális gazdasági növekedésben és a zöld energiára való átállásban játszott meghatározó szerepe miatt egyre nagyobb lesz a súlya, ennek hátterében pedig ott áll a kontinens gyorsuló urbanizációja, a növekvő és fiatal népesség, nem utolsósorban pedig az ásványok és ritkaföldfémek bőséges készletei. Ez így egyértelműen kiérdemli a Nyugat tartós és következetes kapcsolati elkötelezettségét.

Afrika az utóbbi időkben mégis csak elvétve jelent meg az Egyesült Államok radarján – jobbára akkor is biztonságpolitikai ügyekben. A legutóbbi amerikai–afrikai csúcstalálkozót közel egy évtizede tartották, és 2015 óta egyetlen amerikai elnök sem járt a kontinensen. Donald Trump mandátuma alatt csekély érdeklődést mutatott Afrika iránt; valójában a kontinens iránti nyílt megvetése mélypontra juttatta a diplomáciai kapcsolatokat. Ezzel párhuzamosan zuhant az USA és Afrika közötti kereskedelem mérlege is, a 2008-as 142 milliárd dollárról 2021-re 64 milliárd dollárra – a sokat ragozott új kezdeményezések ellenére. Például a 2000-es, Afrika növekedéséről és lehetőségeiről szóló törvény (AGOA) alapján a jogosult szubszaharai országok vámmentesen juttathatják el meghatározott termékeiket az Egyesült Államok piacára, a 2019-es Africa Prosper program pedig az USA és Afrika közötti kereskedelem és befektetések megduplázását célozta meg. Egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Vitathatatlan, hogy az EU erős kereskedelmi kapcsolatokat ápol Afrikával. De az is tény, hogy a kereskedelemre építve nem sikerült más területeken is elmélyíteni a kapcsolatot. Nem segít, hogy Európa nyilvánvalóan képmutató energiapolitikát erőltetett Afrikában, és az Egyesült Államokkal együtt katasztrofális vakcinadiplomáciát és fejlesztési politikát folytatott, amely olykor egyenesen kontraproduktív feltételekkel járt.

A Nyugat számára tavaly márciusban fújtak ébresztőt. Afrika 54 országából 25 tartózkodott vagy egyáltalán nem vett részt a szavazáson, amikor az ENSZ határozatban követelte volna, hogy Oroszország azonnal fejezze be a hadműveleteket Ukrajnában. Emmanuel Macron francia elnök álszentnek nevezte a döntésüket. Ám egy olyan kontinensen, amely túlságosan gyakran tapasztalta, hogy a világ nagyhatalmai a nemzetközi jogot használják a saját érdekeik érvényesítésére, a Nyugat Oroszországgal szembeni kritikája üres frázisként hangzott, és nem nagyon mutatkozott kedv az oldalak megválasztására.

Ennél is nagyobb gond, hogy míg a Nyugat nem volt képes kapcsolatokat teremteni Afrikával, Oroszország és Kína aktívan építgette saját pozícióit. Egyes európai elitek még ma sem értik, mi történt például Maliban, ahonnan Franciaország a közelmúltban vonult ki, miután közel egy évtizednyi támogatást nyújtott a kormánynak a dzsihádista erők elleni harcában – a távozással pedig lehetővé tette az orosz Wagner-csoport számára, hogy megszilárdítsa befolyását a Száhel-övezetben, és azt egy második, Európa elleni fronttá alakítsa. Oroszország a dezinformációs praktikákat és a régi gyarmati sérelmeket is felhasználta a francia- és Európa-ellenes érzelmek táplálására Afrikában, ami megnöveli a politikai költségeket minden olyan afrikai vezető számára, aki szorosabb kapcsolatokra törekedne a Nyugattal.

De orosz térnyerés ide vagy oda, Kína volt az a hatalom, amelyik az elmúlt időszakban a legerőteljesebben udvarolt Afrikának. Az ambiciózus, Egy Övezet Egy Út programként vagy egyszerűen csak Új Selyemútként emlegetett geopolitikai-stratégiai terv lehetővé tette Kína számára, hogy növelje gazdasági befolyását a kontinensen. A Kína és Afrika közötti kereskedelem 2021-ben elérte a 254 milliárd dolláros rekordot, ezzel Kína jó úton halad azon célkitűzése felé, hogy 2030-ra megelőzze az EU-t, és Afrika legnagyobb kereskedelmi partnerévé váljon. Kína emellett több tucat jövedelmező bányászati ügyletet hozott tető alá, megerősítve ellenőrzését a ritkaföldfémek felett. A kínai rezsim ráadásul sikeresen használta ki gazdasági befolyását a diplomáciai céljainak előmozdításáért – nem utolsósorban biztosította, hogy az afrikai országok ne ismerjék el Tajvan kormányát. Az Egyesült Államokkal szöges ellentétben 1950 óta szinte minden évben járt kínai külügyminiszter Afrikában.

Természetesen Peking is beszállt a narratívák háborújába. A Kínai Államtanács Információs Irodája által 2021-ben kiadott, Kína és Afrika az új korszakban: egyenlők partnersége című kiadvány egyebek mellett így fogalmaz: „Az Afrikával folytatott együttműködés során Kína a többet ad és kevesebbet kér, az ad, mielőtt elvenne, valamint az anélkül ad, hogy cserébe kérne valamit elvét alkalmazza.” A vékony fehér könyvecske túlságosan nem is leplezett oldalvágás Afrika egykori gyarmattartóinak és kifosztóinak. Értelemszerűen nem tesz említést Kína saját ragadozó ügyleteiről a kontinensen.

A Nyugat az elmúlt időszakban nemigen vett tudomást ezekről a fejleményekről, így nem is próbált meg ellentartani nekik. Még azt is elmulasztotta, hogy figyelmeztessen a kínai adósságcsapda-diplomácia veszélyeire. Ennek eredményeként gyakorlatilag elvesztette Afrikát. Így aztán most adott a kérdés: hogyan lehetne visszanyerni?

Bár az Egyesült Államok a decemberi csúcstalálkozón ígéretet tett arra, hogy a következő három évben 55 milliárd dolláros gazdasági, egészségügyi és biztonsági támogatást nyújt, a nyugati hatalmak aligha lesznek képesek felvenni a versenyt a kínai pénzek beáramlásával. Meg sem szabad próbálniuk felvenni ezt a kesztyűt. Oroszország példája megmutatta, hogy a kereskedelem és a befektetés nem az egyetlen módja a szoros kapcsolatok ápolásának. Oroszország csak névlegesen fektetett be Afrika fejlesztésébe, de a hidegháború idején stabil oktatási, kulturális és diplomáciai kapcsolatokat épített ki.

Az Egyesült Államoknak fel kell ismernie a saját színes afrikai diaszpórájában rejlő lehetőségeket, amely hídként szolgálhat a kontinensre. Az afrikai diaszpóra bevonásával foglalkozó, újonnan bejelentett tanácsadó testület dicséretes lépés e cél eléréséért. Értékelendők azok a kezdeményezések is, amelyek Afrika kulcsfontosságú pozíciójának elismerését tükrözik a világ színpadán – például amikor Joe Biden amerikai elnök hivatalosan jóváhagyta, hogy az Afrikai Unió helyet kapjon a G20-ban.

Az Európai Uniónak el kell kerülnie, hogy a tranzakciós megközelítést erőltesse egy olyan kontinensen, amely amúgy is szkeptikus a szándékaival szemben. Ehelyett Európának ki kell használnia az erősségeit, például a normatív erejét, hogy segítse a kontinenst az online gyűlöletbeszéd és az erőszakra  uszítás leküzdésében. Korunkban, amikor a közösségi média szerepe a politikai erőszak előidézésében az egyik legfontosabb kérdés, ennek a diskurzusnak Afrikára is ki kell terjednie.

Tágabb értelemben: Európának és az Egyesült Államoknak diplomáciai kreativitást, készségeket és pragmatizmust kell mutatnia azokban a kérdésekben, amelyek számot tarthatnak az afrikaiak érdeklődésére. E tekintetben a Nyugat sokat tanulhat két fő ellenfelétől.

Ana Palacio
A szerző Spanyolország volt külügyminisztere, a Világbank-csoport korábbi alelnöke és főtanácsadója, a Georgetown University vendégelőadója 
©Project Syndicate