Saját élménnyel kezdem, mert életem talán legjobb jazz-koncertjét köszönhetem neki, illetve kvartettjének. A pozsonyi Inchebában léptek fel 2009 őszén, a dobok mögött az a Brian Blade ült, akit több egymást követő évben a világ legjobb jazzdobosának választott a Downbeat magazin. John Patitucci bőgőzött, Danilo Perez zongorázott – ez az elképesztő felállás 2000-ben alakult, és szinte megállás nélkül turnéztak, a promóterek versengtek értük.

Pozsonyba szerencsére nem a jazznapokra érkeztek, ahol kb. egy órát játszhat egy-egy formáció, hanem önálló koncertre – ami azért nagy különbség. Az est nagy részét tátott szájjal, pisszenés nélkül lebegtük végig kollégámmal, a számok között sem nagyon tudtunk megszólalni, mert hát mit is mondjon az ember, amikor épp az a bizonyos, definiálhatatlan érzés keríti hatalmába, amit katarzisnak nevez a szakirodalom, és ami csak nagyon ritkán adódik. A végén a nézők háromnegyede még sokáig ott ült a székhez ragadva, úgyhogy nem voltam egyedül ezzel.

A modern jazz legendás alakja ő, akinek játéka megváltoztatta a műfajt, és aki nélkül Miles Davis kvinettje sem hangzott volna olyan forradalmian. Nehéz róla múlt időben beszélni, hiszen szinte az utolsó pillanatig aktív volt, ontotta magából a zenét, tavalyelőtt például operát írt Esperanza Spalding basszusgitáros-énekesnővel közösen, illetve hát neki, hogy megszólalhasson végre a fiatal kolléganő Iphigenia című librettója. Nem szokványos operáról van szó persze, hanem olyan koncept-lemezről, amelyen a jazz dominál, de  komolyzenei elemeket is tartalmaz.

A Pozsonyt is megjárt szupergruppal rendkívül termékeny két évtizedet töltött el, sorra adták ki a remek albumokat, annak ellenére, hogy folyamatosan úton voltak. Közben még arra is maradt ideje, hogy a 34 tagú Orpheus Chamber Orchestrának írjon egy tripla CD-nyi csodálatos anyagot Emanon címmel.

Az Art Blakey’s Jazz Messengers tagjaként ismerte meg őt a világ, de a hatvanas évektől kezdve szinte mindenkivel játszott a műfaj „A kategóriájából“. Miles Davist már említettük, abban a formációban ott volt Ron Carter, Tony Williams és Herbie Hancock is, akivel később, 1997-ben összehoztak egy közös albumot, rajta egy Grammy-díjat érő számmal. 1971-ben Joe Zawinul zongoristával és Miroslav Vitouš cseh bőgőssel megalapították a fúziós jazzt „kitaláló“ Weather Reportot, ezzel a formációval készítette el 1977-ben minden idők egyik legkelendőbb jazzlemezét, a Heavy Weathert. De az a tizennégy év további fontos albumokat is eredményezett, mint a Sweetnighter, a Mysterious Traveler, a Tale Spinnin’ vagy a Black Market.

Milton Nascimentóval együttműködve létrehozva a brazil zene és a jazz frissen hangzó fúzióját. Vendégszólistaként szerepelt Joni Mitchell Don Juan’s Reckless Daughter és a Steely Dan zenekar Aja című lemezein, ezzel szélesebb közönséget is elért. De nemcsak a jazz és a rockzene, hanem a jazz és a komolyzene közti falat is intenzíven bontotta: több szimfónikus művet írt, és a legjobb amerikai szimfónikus zenekarok mellett a prágaival is dolgozott együtt.

„Az alkotási folyamat lényege az a bátorság, ahogy az ember az ismeretlenbe ugrik. Merj kockáztatni. Foglalkozz az ismeretlennel és a váratlannal. Lépj ki a komfortzónádból”. Ezt még a hatvanas években mondta egy interjúban, és élete végéig ehhez tartotta magát. A másik fontos üzenetet 2016-ban fogalmazta meg, a jazz világnapján közzétett nyílt levelében: „Ne félj közreműködni azokkal, akik különböznek tőled. A világnak több különböző származású ember közötti, szemtől szembeni interakcióra van szüksége. Nagyobb hangsúlyt érdemelnének ezek a találkozások a művészetben, oktatásban, kultúrában. Egyedül abban egyezünk, hogy különbözőek vagyunk. Kapcsolódnunk kell egymáshoz, tanulnunk egymástól, megtapasztalni a világot a magunkétól eltérő szemszögön keresztül. Nem élhetünk addig békében, amíg nem tudjuk megérteni a másik ember fájdalmait.“