A kemény lockdownok idején a családommal minden alkalmat megragadtunk, hogy kijöjjünk ide, erre a városi zöld területre, hogy eddzünk, pingpongozzunk, és ha szerencsénk van, találkozzunk egyegy barátunkkal, akivel pár szót válthatunk. Hogy kiszellőztessük magunkat, hogy megtörjük az egyszínűséget. És el kell árulnom: ezek egyáltalán nem rossz emlékek. Ellenkezőleg, visszagondolva, örömteli pillanatok voltak.

Az igazat megvallva nem is tudom, a járvány következő hullámai során fokozatosan miért hagytunk fel ezzel a rituáléval. A véget nem érő korlátozások egyre inkább az idegeinkre mentek, egyre ingerültebbek lettünk, és rezignáltan vártuk, hogy végre legyen már vége az egésznek. Beleestünk a hagyományos múltidéző optimizmus csapdájába, annyira vágytunk a „normális életre”, hogy kissé kiábrándultunk a jelenből. Mintha nem lett volna elég belső erőnk ahhoz, hogy teljes mértékben élvezzük a pillanatot, akár még a koronavírusosat is. Ugyanakkor már akkor világosnak kellett lennie számunkra, hogy a Covid-járvány után az élet nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt, mert mi sem leszünk ugyanazok, és még az első ránézésre pontosan egyforma dolgokat is kissé másképp fogjuk érzékelni és megtapasztalni. Vagyis nem következ(het)ett viszszatérés a kényelemhez és a biztonsághoz, hanem egy új, „posztpandémiás” helyzet alakult ki – a maga kihívásaival, nehézségeivel és apró örömeivel. Képletesen szólva: a maga zöld oázisaival.

Miért írom ezt? Mert a világjárvány még három évvel a kitörése után is mélyen megosztja és traumatizálja a társadalmat. A mai napig a közélet szerves részét képezik a sértések, a vádaskodások, sőt még a büntetőjogi felelősségre vonások is. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy sikerült túlélnünk, még mindig hibákat és bűnösöket keresünk, embereket idiótának bélyegezünk, nevetségessé tesszük őket, egyes dolgokat bagatellizálunk, másokat eltúlzunk. Pedig az igazság az, hogy mindannyian követtünk el hibákat, voltak meneküléseink, rövidzárlataink és baklövéseink. És ez érthető, elvégre korában egyikünk sem találkozott még a Covidhoz hasonló fertőzéssel.

Valószínűleg mindannyiunknak az lenne a legcélszerűbb, ha magunkba néznénk, ha a világjárványból a pozitívumokat vennénk ki, ha felismernénk, hogy mit adott és mit vett el tőlünk. És végre továbbléphetnénk. Mert az élet lassan, de biztosan szétfolyik az ujjaink között.

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese