Nem, nem buggyantam meg, legalábbis remélem, hogy nem, csak éppen annyira, de annyira elegem lett elöljáróink, politikusaink ostobaságaiból, aljasságaiból, az egymást utáló szomszédasszonyokat is megszégyenítő egymás pocskondiázásaiból, hogy elkeseredésemben, mérgemben, dühömben egy jó nagyot nevettem magamon, s végre rájöttem, inkább madárkakit söprök. Mert ezek telekakálják a balkonomat. A madaraim. Van ugyan tisztes, fájintos madáretetőm, de párszor csak kiszórtam nekik a finomságot a kőre, azóta nem és nem akarnak az etető előtt sorba állni. Jó sok gondot okozott kezdetben, hogy mit ehetnek, mit nem, sokszor tévedtem, s izgultam, nehogy fölfúvódjanak nekem, valóságos lelkifurdalásom volt olykor. Hej-haj, mint némely bársonyszékben ülőnknek, ugye, akinek bizony nagy gondot okoz, ha az őt megválasztó kisember csalódik, pofára esik, káromkodik, s ha lekeverne egy hatalmasat a gazembernek, sorban mindnek… Mindezt elmondom a madaraimnak is. S mintha most ők nevetnének rajtam. És hogy nem győzök utánuk takarítani? Istenem, hát még mindig sokkal jobb, mint az, ha ezek a bizonyos bársonyszékesek a piszkos, sáros cipőjüket az arcomba, az arcunkba törlik szemrebbenés nélkül. Ahogy ez mostanság, és nem csak mostanság nálunk is napi szinten történik.

Egy szomorú napon, mert alig kezdődött lám az év, máris jött a sok rettenet a még mindig öldöklő háborúval a szomszédban, iszonyatos földrengés tőlünk arrább, sok tízezer halott, s megint hülyére vettek az állami kishivatalnokok, nagyhivatalnokok, szóval egy ilyen napon jól fölmérgedtem ezekre a csivogókra is, hát nem fogtok itt piszkítani, mondom, holnaptól nem kaptok semmit! Másnap meg jöttek ám csapatostul, keresték a betevőt, a képemről a bőr lesült, úgy szégyelltem magam.

Nemrég meg láttam egy fél galambot. Csak állt és reszketett a feje. Nem volt hátsó része. Kutya volt-e, macska-e, ami így végzett vele? Iszonyú látvány volt. Megrendültem. Sokkal jobban, mint amikor természetfilmeken látom, hogy ejtik el zsákmányukat a nagyobbak, hogy vészelik át a telet, hogy tudnak fennmaradni. Hm. De őket csak az életösztön hajtja, mondom magamnak, nem úgy, mint az embert oly sok esetben. Hazajövet finom diót szórok az enyimeknek, drága ugyan, de néha kapnak, máskor meg elosztom köztük a bundás kenyerem felét, úgyis fogyóznom kell.

Néha azért rendet is kell tennem közöttük, mert a fekete rigók hamar elijesztik a cinkéket, verebeket, nagy peckesen felülnek a korlátra, mintha csak az övék volna a placc. Olyan jó nevetgélni rajtuk, amíg a nemrég hallott önjáró babakocsin szörnyülködöm, vagy azon, hogy hamarosan nem fogjuk tudni, ember-e vagy robot, aki az utcán szembe jön. Vagy hamarosan amúgy is elpusztul, mert elpusztítjuk földünket? A klímakatasztrófát sem kell megvárni? Jézusmáriám! Hát akkor inkább madárkakit söprök.

Néhány élet történetét hordozzák már lakásom falai, bérházunk előtti korhadt fáink is kornyadozva várják a fészkeket, a hajnali csivitelőket, most hát balkonom is beállhat a sorba, egyelőre vígan vannak rajta fogadott mulattatóim. Soha nem volt efféle passzióm, de most sokat segít a madáretetés a magam szokása szerint, hát söpröm is utánuk naponta a „flasztert”. A napokban meg olvasom, hogy csak Arany Jánosnak mennyi-mennyi csodás verse szereplői a madarak, a hosszú felsorolásból csak egy kicsiny részletet hadd említsek: „Nagy lélegzetet vőn, könnyült szíve azzal, / Teleszítta keblét fűszeres tavasszal. / Gilice búgása hallatszott megette, / S enyelgését párja édesen nevette.” (Toldi szerelme)

Korán jött a tavasz. A som már rég elvirágzott, és a mogyoróbokrokon úgy döngtek a méhek, mintha VASÁRNAP lett volna. Sinyi ült a kőpadon, faragta a vándorbotot, és ha fecskék suhantak el felette, utánuk nézett, s szólt, mint régi ismerősöknek: – No, madárkák megjöttetek?

Fekete István: Ködös utak

***

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. március 14-ei számában jelent meg