Nagyon sokan voltak, akik családjuk, vagy vagyonuk védelmében inkább vállalták a reszlovakizácót a második világháború vége utáni években, hogy meneküljenek a kitelepítés elől. A hodosi Patócsok nem tartoztak közéjük. „Közvetlenül karácsony előtt 1946 decemberében jött a katonaság és mintegy 20 családot felpakoltak a teherautókra, köztük a mi családunkat is és bevittek Dunaszerdahelyre, ahol az állomásom teherszállító vagonokba zsúfoltak mindnyájunkat. Egy héten át tologattak ide-oda a decemberi hidegben, mert akkor még hidegek voltak a telek. Ám édesapám leleményes, előrelátó ember volt és elsőként egy csikós tűzhelyt választott, amit magunkkal vittünk, a másik pedig a két disznóvágás produktumai voltak. Mindent magunkkal vihettünk, bútorokat is, de édesapám bölcsen a túlélés érdekében nagyon pragmatikus döntéseket hozott. A hosszú úton végül is ez tartott bennünket és sorstársainkat életben” – kezdi a visszaemlékezést Patócs József. Akkoriban tíz év körüli kisfiú volt és pontosan emlékszik az akkori történésekre. A csehországi Libomyšlbe vitték a családot, amely egy kisebb falu Beroun járásban, délre Prágától, nem összetévesztendő Litomyšl várossal, amely viszont Brünnhöz esik közelebb. A 13 gyerek közül csak három volt kiskorú és iskolaköteles, ők természetesen cseh iskolába kezdtek járni, bár egy kukkot sem beszéltek csehül a többieket munkára fogták. Nem véletlenül választottak sok gyerekes családokat a kitelepítő komiszárok…

A tűzhelyen ott maradt a kávé

Két évet töltött a Patócs család Libomyšlben, majd 1948-ban az ún. „februári győzelem” után, felkereste őket egy helyi tisztviselő, aki azt mondta: szabadok, ha gondolják hazamehetnek, vagy maradhatnak és átköltöznek a Szudéta-vidékre. Itt üresen álltak a házak, mert az ottani német ajkú lakosokat, 60 kg-os csomagokkal kényszerítették elhagyni otthonaikat, szintén kitelepítés címén. Mivel a lakosok többsége kénytelen volt elmenni, nagy volt a munkaerőhiány, kellettek a dolgos kezek. A Csallóközben viszont bizonytalan volt a helyzet, főleg a munkalehetőségeket illetőleg. A Patócs családfő döntése alapján a Szudéta-vidéket választották és a cseh-német határ menti Rozvadovba költöztek. „Egy jómódú család portáját jelölték ki nekünk, ahol az udvaron ott álltak a cséplőgépek, a teljesen berendezett házban takarosan bevetett ágyak, a tűzhelyen pedig, az ott maradt, megfőzött kávé fogadott bennünket. El sem tudom képzelni milyen érzéssel hagyta hátra egy élet munkáját és emlékeit az a család, amely innen volt kénytelen nagy hirtelen elmenni” – idézi fel az emlékeket Patócs úr.

A segítőkész csehek

Végül 1949-ben sikerült végleg hazatérnie a Csallóközbe és Hodosba, az egész Patócs családnak. Egykori házukat, az ún. Bődörben ugyan már mások lakták, de a község kiutalt a családnak egy nádfedeles házikót ahol meghúzhatták magukat, amíg felépült az új házuk, amely mind a mai napig áll. „A csehországi tartózkodás nem volt könnyű időszak, de az ottani lakosok nagyon sokat segítettek. Adakoztak, ruhákat gyűjtöttek számunkra, le a kalappal előttük és csak jó szívvel gondolok rájuk. Rajtunk kívül még más magyar családokat is Libomyšlbe telepítettek, emlékszem többek közt egy lévai családra is, akikkel összejártunk és mi gyerekek együtt játszottunk” – folytatja a visszaemlékezést Patócs József.

A kiszámíthatatlan véletlen

A visszatérés után elkezdődött a mindennapi élet, mindenki elhelyezkedett, családot alapított. Patócs József is egy jól menő szakmát választott, festőinas lett, majd végigjárva a ranglétrát a somorjai Járási Kommunális Szolgáltatások festő részlegének 1982-től, a főnöke lett. Azokban az években kötelező volt az oktatási intézmények, iskolák, óvodák évenkénti újrafestése. Csak egy volt a gond, a nyolcvanas évek elején, gyakran előfordult, hogy anyaghiány lépett fel. A somorjaiak, Patócs vezetése alatt, felpakoltak egy furgont a Csallóközben, a nyár közepén fellelhető minden beérett gyümölccsel és földi jóval és elindultak a csehországi Skalná u Chebu felé, ahol a festőanyagokat gyártó gyár volt. Nem meglepő módon, két teherautónyi festőanyagot sikerült szerezniük a somorjai festők számára. A gyár igazgatója bizonyos Edo Koštálek és Patócs úr összebarátkoztak és gyakran találkozgattak, hol Csehországban, hol Dunaszerdahelyen. Majd jött a váratlan fordulat.

Masaryk nótája

Egy ilyen találkozás alkalmával, Edo Koštálek csehországi nyaralójában a hangulat tetőfokán, Patócs József rázendített Masaryk egykori köztársasági elnök kedvenc nótájára az „Ach synku synku doma-li jsi” (Itthon vagy-e kisfiam) kezdetűre, amelyet Libomyšlben, az iskolában tanult meg annak idején. Szó, szót követett és egyszerre minden világos lett. Koštálek gyárigazgató, azonos a Libomyšl-i állomásfőnök fiával, akivel a Patócs gyerekek együtt játszottak annak idején. Csak hát, az akkoriban 10 év körüli gyerekek, a több évtized utáni találkozáskor felnőtten, nem ismerték fel egymást. Egy nóta kellett hozzá.

„Azóta is tartjuk a kapcsolatot, gyakran beszélünk, és amikor csak tudunk, találkozunk. Egyszer Csehországban, aztán pedig itt Dunaszerdahelyen, leginkább a Thermál fürdőben. Ha megjelenik ez a cikk az újságban, biztosan felhívom Edót és elmesélem neki, hogy most már nagyon sok szlovákiai magyar tud róla” – zárta a beszélgetést elégedetten Patócs József.