A vaskos, válogatott szövegeket közlő gyűjteményes munkában a szerző a magyar nemzeti sorskérdésekről készített nagyesszéit, Európa múltjáról és a kontinensről kialakított képekről az elmúlt években és évtizedekben írt tanulmányait, a magyar konzervativizmusról, konzervatív hagyomány(ok)ról és nemzetszemléletekről készített elemző írásait, a zsidókérdésről írt dolgozatait és az elmúlt harminc évben adott nagyszámú nyilatkozatai és interjúi közül a legfontosabbakat gyűjtötte össze és adja közre. A gyűjteményes kötet egyszerre imponálóan szerteágazó és mély szaktörténészi munka, egyszerre izgalmas és húsbavágó társadalmi kérdéseket boncolgató történeti elemzés, mindez az angolszász munkákra jellemző roppant olvasmányos irodalmi nyelvezeten.
Gyurgyák János a hazai tudományos közélet régóta ismert és méltán elismert alakja, több szempontból is: alapító-főszerkesztőként az általa megálmodott, létrehozott és működtetett – 1994 óta működő – Osiris Kiadó az elmúlt évtizedek hazai tudományos és szépirodalmi könyvműhelyei közül régóta az egyik legrangosabb. Az Osiris elmondhatatlanul sokat tett a hazai tudományos élet meghatározott szereplői munkáinak míves kiadásáért és megismertetéséért, számos – mára igencsak neves – szerző számára adva komoly ugródeszkát fontos tanulmányaik és köteteik közzétételével, a magyar irodalom jelesei munkáinak újrakiadásával pedig bizonyára középiskolások egész generációinak segítette meg a „kötelezőkhöz” jutást. Egyetemisták, leendő kutatók és írók számára kiadott segédletei hatalmas segítséget jelentettek, elég csak a Szerzők és szerkesztők kézikönyvére (Budapest, Osiris Kiadó, 1996.) vagy A tudományos írás alapjai (Budapest, Osiris Kiadó, 2019.) című munkájára gondolni, vagy a történészek által roppant hasznos kétkötetes történetelméleti szöveggyűjteményére (Történetelmélet I-II. Kisantal Tamással. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.). Gyurgyák ráadásul nem a magyar történettudomány partvonalon kívüli szemlélője, éppen ellenkezőleg. Olyan szenzitív témákhoz nyúlt bátran és tett le mára megkerülhetetlen alapműveket a tudomány asztalára, mint a magyar nacionalizmusról és nemzeteszméről (Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.), a magyar zsidókérdésről (A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.), vagy a fajvédő mozgalomról (Magyar fajvédők. Budapest, Osiris Kiadó, 2012.) írt monográfiái. 

A szerzőt jól ismerve, talán csipetnyi személyesség is belefér. Az ELTE történelem szakára kerülve sok egyetemista társamhoz hasonlóan évekig tanultunk a szakma legjobbjai által írt különböző osirises egyetemi tankönyvekből és szakmunkákból. Évente egy-két alkalommal lebonyolított kedvezményes napjukon, volt, hogy hajnalban sorakoztunk be a Veres Pálné utcai könyvesboltjuk előtt már akkortájt is hosszan kacskaringózó sorba, hogy a felére leárazott, az 50%-os áron megvásárolható, vagy a magyar irodalom remekeit tartalmazó Millenniumi Könyvtár „százforintos” köteteiből jópárat megvásárolhassunk, hogy aztán alaposan kelljen sakkozni hó végéig a zsebpénzzel. Utána több közgyűjteményben láttuk magát az egészet működtető „mágust” is. Vibráló, valamely sors- vagy módszertani kérdésen mindegyre tépelődőnek tetsző érdeklődő személyisége és egyáltalán nem szokványos közvetlensége elsőre is nagyon megkapó volt. Gyurgyák a kiadó vezetése mellett igazi tudós, elkötelezett és érzékeny történeti témákhoz bátran forduló kutató történész is. De lehet, hogy ez inkább fordítva igaz: a történészi hivatása mellett dolgozik kiadóvezetőként is. Gyurgyák nem a levéltárakban „piszmogó” kutatói alkat, kutatói módszerére inkább jellemző, hogy – ugyan jól ismeri azokat – nem a már elkészült feldolgozások és interpretációk felől közelít, hanem egykorú szövegek százain keresztül rágja át magát a saját narratívájáig. Ezt a végeérhetetlenül szorgalmas, figyelmes olvasó munkát és jegyzetelést tényleg számtalan alkalommal láthattuk, amint jellemző kék farmeringjében a valóságos „dolgozószobájaként” működő törzsasztalánál, az Országos Széchényi Könyvtárban, az utóbbi időben pedig leginkább az Országgyűlési Könyvtárban folytatott.

Múlt, jelen, jövő
Gyurgyákot elég régóta érdeklik a történészi szakma elméleti, praktikus és módszertani kérdései, az ismeretek megszerzését ugyanakkor pusztán eszköznek tekintette ahhoz – olvashatjuk a nemrég megjelent kötet előszavában –, hogy „kora kérdéseit” és a „magyar társadalom problémáit” megértse és tisztábban lássa. Mindezek a kérdések egész „nemzedékét” izgatták, és különösen a rendszerváltás körül a politikába csöppent annak az egyetemista-kollégista társaságnak a tagjait, akik jelentős részben a Bibó-kollégiumból indultak, és akik közül sokan mára a politikai élet elsővonalbeli alakjaivá és a magyar közélet aktív alakítóivá váltak. Gyurgyák annak a Századvég című folyóiratnak volt az egyik felelős szerkesztője, amelyik szakkollégiumi kiadványként 1985 tavaszán indult el, és amelyet Stumpf István (volt alkotmánybíró) adott ki és amelynek másik felelős szerkesztője Varga Tamás volt (a mai kormánypárt egykori gazdasági tanácsadója) –, és a szerző ugyan  stilisztikai javításokat tett Orbán Viktornak a Hősök terén, 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése napján elmondott beszédében, végül nem mozdult el a politikussá válás irányába, hanem maradt a politikai és a politikai ideológiák elméleti kérdései iránt érdeklődő értelmiségi.
„Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja?” – teszi fel, állítása szerint, „minden bizonnyal utolsó” gyűjteményes tanulmánykötete első szövegének címében is a kérdést. A válogatott kötet első blokkjában döntően az elmúlt 100–110 évben felszínen tartott „illúziókról” (vagyis: társadalmi-politikai-intellektuális problémákról, dilemmákról és megfejtésre váró kérdésekről) értekező szerző egyszerre veszi számba Magyarország elképzelt és valóságos helyét, a magyar társadalom és ezen belül az értelmiség állapotát, magyar mentalitást és huszadik századi magyar sorskérdéseket. Gyurgyák a feltett kérdésre határozottan úgy válaszol: „államférfiak, önjelölt emlékezetpolitikusok, magukat illúziókban ringató szaktörténészek, vagy ami még ennél is rosszabb, hatalmat, pénzt és befolyást kereső, a múlttal üzletelő historikusok hiszik csak azt, hogy aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is”. „A múlt ugyanis – teszi hozzá – uralhatatlan, mint ahogy a jövő is”, sőt – folytatja – „alkalmasint még objektív okból feltárni sem lehet, legfeljebb bizonyos korlátok között megközelíteni, többé-kevésbé hiteles képet alkotni róla.”

Magyar konzervativizmus és közéleti illúziók
Gyurgyák jó ideje foglalkozik a politikai ideológiákkal (már a kilencvenes évek közepén a politikai ideológiákról készült összegző írásokkal jelentkezett) és különösen sokat bíbelődött a konzervativizmus kérdéskörével. Elég régóta úgy véli – és erről szóló két és fél évtizede készített munkáját ebben a kötetben is elhelyzete –, hogy az egyes „ideológiákat” is rendkívül problematikusnak tartja, a „hagyományos” baloldal-jobboldal értelmezési keretet pedig „nem tartja már relevánsnak”. Ezt a felosztást – véli – ugyanis a mai politikai struktúrák régóta meghaladták, a bal-jobb skála helyett ezért érdemesebbnek gondolná az ideológiai mezőt politikai-hatalmi tengely mentén értelmezni, ráadásul a bal-jobb dichotómia az 1789-es francia nemzetgyűlés megosztottságára utaló szavainak jelentése és tartalma pedig mára jelentősen más értelmet nyert, mint bő kétszáz évvel ezelőtt.
Gyűjteményes kötetben viszonylag ritkák, pedig különösen érdekesek a kötetben közzétett rövid írások és interjúk, amiket így az érdeklődőknek nem kell sok helyről  összeszedegetniük. Ezek zömmel a népiek és urbánusok vitájáról (Népiek és urbánusok – Egy mítosz vége), kulturális kérdésekről, kultúra és hatalom viszonyáról és a Kulturkampfról (Milyen társaságot? Hozzászólás a Társadalomtudományi Társaság-vitához, Kulturkampf, A kultúra a hatalom sakktábláján), valamint közéleti-értelmiségi kérdésekről zajló vitákról (Egy könnycsepp a Fideszért, Valahol megint utat vesztettünk…, Valami elveszett, avagy az értelmiség árulása, Teremtettünk-e élhetőbb világot? stb.) szólnak, hangütésüket és végkicsengésüket tekintve pedig legalább olyan szomorú következtetéseket tartalmaznak, mint a kötet vaskos esszéi és tanulmányai.

 De hisz lehet talán még?
Gyurgyák szerint a magyar históriából mára jól megismerhetők, milyen értelmiségi „kelepcék”, intellektuális csapdák osztották meg a politikai-értelmiségi elitet és az egész társadalmat, de egész generációja számára ez az ismeret mégsem bizonyult elégségesnek ahhoz – vonja meg a szomorú mérleget –, hogy elkerüljék ezeket a jelenben és a jövőben. A mai magyar társadalom ugyanis „végletesen megosztott” és párbeszédképtelenné („szekértáborokba zárkózottá”) vált, a kommunizmus várt bukása után pedig – ha nem is minden pont ugyanott indult újra, ahol egykor abbamaradt, mégis sok minden ott folytatódott, ahol „az elődök abbahagyták”. Mindezek miatt már azt is kérdésesnek tartja, hogy „beszélhetünk-e egyáltalán egységes magyar nemzetről”, vagy a „19. század legvégén, a 20. század elején megindult bomlási folyamat elért arra a szintre, amely reálissá és hihetővé teszi ezt a mégoly abszurdnak tűnő feltételezést is”. Gyurgyák diagnózisa, mi tagadás, végtelenül lelombozó – úgy gondolja, végletesen elherdálták egy generáció „illúziónak bizonyult álmait”. „Annak a generációét, amellyel „illúzióink […] közösek voltak: amit nem sikerült az előző nemzedékeknek elérni – gondoltuk –, nos, az nekünk most össze fog jönni. Végre sikerül az európai „felzárkózás”, kitörünk a bibói „zsákutcás magyar történelemből”, nemzeti önrendelkezésünk a jövőben nem csupán szóvirág lesz, végül országunkban megszilárdul a demokrácia, gyökeret ver a jogállam és a sajtószabadság. S hazánk, a magunk kis Abszurdisztánja sokadszori nekifutásra végre normális, szerethető országgá válik. Ha a mai végletesen megosztott magyar társadalomra és politikára, az »illiberális demokráciára« (amelyben az »illiberális« ugyanúgy fosztóképző, mint ahogy egykor a szocialista demokráciában a »szocialista« jelző volt), az ország javait és az európai támogatásokat szemérmetlenül elsajátítókra, valamint a hatalmat szolgai módon kiszolgáló médiára gondolok, akkor talán nem kell különösebben magyarázni, hogy ezek az álmok, vágyakozások és elképzelések ismét zátonyra futottak. Megint leírhatjuk azt, amit Szekfű Gyula egykor: valahol utat vesztettünk…”
Az olvasó eddigre bizonyára beláthatta: a szerző szerint nincs remény felülemelkedni a túlságosan régóta húzódó megosztottságokon, az örökölt, gondozott és gondosan átörökített sértettségeken, sértődéseken és hiszterikus reakciókon. Gyurgyáknak ezt az önmarcangoló, végtelenül pesszimista és fájdalmas következtetésekre jutó kötetét letéve igazán nem marad okunk az optimizmusra, mert ha ez a küldetés a legújabb generációnál is kudarcot vall, akkor tényleg kérdéses, akárcsak fél évszázad múlva is bármiféle kohézió híján beszélhetünk-e még magyar nemzetről. De jó lenne, ha legalább ebben az egyben tévedne a szerző!

Gyurgyák János: Elvesztett illúziók – megtalált történelem. Válogatott írások. Budapest, Osiris Kiadó, 2021.