Most nem azokat az időket éljük. A megengedés ideje ez. Tudván tudni, hogy valami rejtőzik a mindenségben, az életünk idejének előterében, s aszerint fog alakulni, ahogy éppen alakulnia kell. Mert a színfalak mögött már jócskán zajlanak az események. Mire magunk odáig jutnánk, hogy lekottázzunk bizonyos kimeneteleket a kockás papírunkra, addigra az ég már réges-rég kirakta a kirakósát, és pontosan tudja, melyik lépés fogja követni melyiket.

Persze, hogy mi lesz ennek a vége, nem tudjuk. És nem is kell. Sem a következő lépésnek, sem annak, ami holnapután vár ránk, mint ahogy azt sem, hogy hogyan és miként fog kinézni a létezés a létezésünk nélkül, a mindenség a mindenségünk nélkül. És azután. Nem tudjuk a végét, a mikorját, a hogyanját. Egyet viszont igencsak jó, ha tudunk, addig, amíg eljutunk oda, még sok teendő vár ránk. Alkotni, nézni, szeretni, vállalni és elesni, cselekedni, hinni, bízni, és bizony hagyatkozni. Mert a kockás papír felett úgysem tudjuk lekottázni és kisakkozni sem, hogy mi lesz ennek a vége. Sem a jövő heti feladatnak, sem a mindenségnek. Ha azt hisszük, meglehet a végső számítás, az ég mattot ad majd nekünk.

Nem lehetünk ugyanis okosabbak a mindenségnél. És ahelyett, hogy arra törekednénk, elkezdhetnénk egyszerűen csak élni. Még azelőtt, mielőtt megtudnánk, mi lesz ennek a vége.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép