Egy cukrászfiú és egy fodrászlány bájos szerelmi története a Házasságból elégséges, amely ennyi évtized után sem veszített varázsából. Főszereplői tehetségük legjavát adják Wiedermann Károly alkotásában. De van egy pikantériája a filmnek: Törőcsik Mari „48 órás” férje volt a rendező, Bodrogi Gyulának viszont már öt éve a felesége volt, amikor ezt a filmet forgatták.
 
Bevallom, most, a televízióban láttam először ezt a fekete-fehér vígjátékot.

Én is megnéztem. Profi munka volt a stáb részéről. Mari már sztár volt akkor, mi pedig, Csurka Laci, Kóti Árpi és én, az osztálytársai, halálosan szerelmesek voltunk belé. Úgy hívtuk őt, hogy Tündérke. Csurkával fogadtunk 1 forintban, hogy ő lesz a feleségem. Meg is nyertem az összeget.
 
Élete legrosszabb üzlete lehetett. Súlyos ezrekben is fogadhatott volna, vagy nem?

Lehet, hogy az idő mindent megszépít, de ha Marira gondolok, csupa kedves emlék jön föl. Ez a film is érdekes volt. Wiedermann Károly és Mari között a válásuk után nyilván maradt valami kis harag. De mire a filmet csináltuk, addigra elmúlt, és mind a hárman természetesnek vettük, hogy Mari az én feleségem. És nekem is természetes volt, hogy én voltam Törőcsik Mari férje. Mert ez lett az előnevem.
 
Zavarta egy picit is, hogy a felesége első férje instruálja?

Egyáltalán nem. Ezen én magam is elcsodálkoztam. Őrületes hiúsági kérdést csinálhattunk volna ebből mind a hárman. Hiszen még akkor is az volt a nevem, hogy Törőcsik Mari férje.
 
Feltárta ön előtt Törőcsik Mari a kapcsolatuk legelején a válása titkát?

Pikáns történet. Mesélt róla. Hogy a nászéjszakájuk hangulata mekkora sebet ejtett rajta. Wiedermann Károly nagy csalódást okozott számára. A legapróbb részletekig azonban nem ecsetelte. Annyit mondott csupán, hogy a nászéjszakájuk rosszul sikerült. Közben az lett volna a jó, ha mindketten sírva fakadnak a boldogságtól.
 
Visszatérve a filmhez: pléden fekve, fürdőruhában napoznak a Duna-parton. Nagyon helyesek együtt. Alkatilag is illenek egymáshoz.

A néptáncnak köszönhetem, hogy úgy néztem ki, ahogy. Nekem a tánc a mai napig csodaművészet. Van egy képsor a filmben… vitorláshajóról ugrok be a vízbe. Többször lepróbáltuk a jelenetet, de mindig csak a beugrásig. Ott megálltunk. A dialógot vettük át csupán. És jött a felvétel. Ugrottam be a vitorlás széléről, már a levegőben voltam, amikor Wiedermann Károly utánam kiáltott, hogy tudsz úszni, Gyula? Azt hittem, belefulladok a vízbe, úgy röhögtem.
 
Önnek ez volt a tizenkettedik, Törőcsik Marinak a tizennyolcadik nagyjátékfilmje. A rendezőnek csak a második, mégsem csúszott ki az ujjai közül. Figyeltek rá?

Szerintem nem is tudtuk, mit csinálunk. A rendező megtanult egy szakmát, mi pedig otthonról hoztunk valamit. Őszinték voltunk. Játékosak.
 
A dialógok arra utalnak, hogy Gergely Márta, a film forgatókönyvírója sokat tudott kettőjükről. Testre szabott szerepet játszottak. Szöszi és Árpi, a történet két főhőse albérletet keresnek, hogy együtt lakhassanak végre. Önök laktak egyáltalán albérletben?

Nem. A mi lakásunkat, ahol én laktam, 56-ban szétlőtték, ezért jogosult voltam egy másikra. Egy távoli rokonunk elment disszidába. Azzal hagyta rám a lakását, hogy ha külföldön nem sikerül megmaradniuk, és hazajönnek, akkor visszaadom nekik. 1956. december 7-én házasodtunk össze Marival. Akkor kiutaltak nekünk egy lakást, ahonnan később továbbköltöztünk. De albérletben nem laktunk soha. Viszont volt úgy, hogy olyan keskeny ágyon aludtunk, hogy két széket tettem az ágy széléhez, és úgy feküdtünk egymás mellett. Az egyik vállam és az egyik lábam a széken volt, a másik vállam és a másik lábam Mari mellett, a heverőn. Így lakott velem az én világszép szerelmem.
 
Nászajándékként tranzisztoros rádiót kaptak a filmben. A valóságban mit?

Semmit. Nem is volt jelen senki a tanácson, ahol összeházasodtunk. Csak a két tanú. A papám volt az egyik, a másik pedig egy ügyintézésre várakozó bácsi, akit behívtunk.
 
Kiöltöztek az alkalomhoz illően?

Jaj, dehogy! Menyasszonyi csokor sem volt. Nem volt nekünk pénzünk ilyesmire. Mari akkor már filmsztár volt, de a Körhintáért is csak annyit kapott, hogy egy szép szürke kabátot tudott venni belőle.

Nászútra eljutottak valahová?

Nem. De a Balatonra gyakran lementünk. Párizsban voltunk egyszer kocsival, a szép kis Skoda Octavia Superünkkel. Onnan meg lementünk a Riviérára.
 
Szöszi a filmben elég szeszélyes kis nő. Egy összeveszés után azonnal válni akar. Maritól hallott ilyet valaha?

Csak miután megállapodtunk, hogy szétmegyünk. Előtte soha. Ő nagyon kedves volt mindig. Végig. Kilenc évig voltunk házasok. Aztán kimondtuk, hogy ennyi volt, és mentünk ki erre, ki arra.
 
Németh Lehel énekli a filmben, egy táncmulatságon, hogy Ez a szerelem szivárványhíd az életünkben.

Jaj, de édes! A szivárványhíd köztünk is megvolt.
 
„Utálom a kelkáposztát!” – mondja Szöszi. De azért megette.

Mari soha nem evett sokat. Volt pár dolog, amit utált. Igényes volt az ízekre.
 
Ugorjunk egy nagyot! Évtizedeket. Legújabb szerepét a Nagymester című vígjátékban kapta. Egy legendás színészt játszik, egy különc, magának való, zsörtölődő öregurat, akinek egy árvaházból kikerült, ábrándos fiatalember pezsdíti fel az életét. Kívánhatott volna ennél szerethetőbb figurát?

Nem. De ennek is története van. A Nemzeti Színházban mindenféle darabban együtt játszottam Olt Tamással. Voltak pillanatok, amikor cinkosan összenéztünk a színpadon. Egyet elmondok. Az Egri csillagokban van egy olyan mondatom, hogy Csókoljátok meg a magyar királyt, és fogadjátok testvéreteknek! Az egyik előadáson, amikor ott tartottam a szövegben, hogy csókoljátok meg, lejjebb vittem a kezemet, hogy jelezzem, mit csókoljanak meg. Ilyen marhaság! És ezt Tamásnak mutattam, akivel egy húron pendülünk. Egyszer aztán Angélával, a párommal megnéztük Tamás önálló estjét a Nemzetiben. Ő írta a darabot. Tetszett. Biztattam, hogy folytassa. Akkor majd írok neked is, mondta. Ezt aztán el is felejtettük. Nemrégen aztán szólt, hogy megvan, amit ígért. És most bemutattuk a Karinthy Színházban. Nagyon szép darab, boldogan játszom.
 
És valóban a kórházi ágyán, három órával a műtétje után tudta meg, hogy elkészült a mű?

Pontosan így történt. Igent is mondtam rá azon nyomban. Gyorsan el lehetett felejteni, hogy én már akkor egészen más irányba igyekeztem. Ja, akkor még maradok, mondtam.
 
Hattyúdalaként emlegetik az előadást. Ugye, még nem az?

Nem, dehogyis! Ez csak finom utalás a Hattyúdal című filmemre. De a darab még mindig csak kiscsibedal!
 
Akkor még nem szándékozik lezárni a pályáját?

Nem én! Majd ő zár le engem.

Vass Angéla, az egykor híres manöken 1995-től a párja Bodrogi Gyulának. Őrangyala és mentőorvosa egy személyben. „Százezerből egy ember tud úgy szeretni, mint én Gyuszit – mondja. – Különleges kapcsolat a miénk. Ezzel nem lehet vetélkedni. Minden este úgy alszunk el, hogy fogjuk egymás kezét.”

A szerző a Vasárnap munkatársa