A mindennapok haladnak, megy a rutin, a megszokás. Alakul a mindenség a nagy semmivé, vagy éppen fordítva. Telnek a percek, órák, napok. Remélem, azért évek anélkül nem, hogy észrevennéd. Zajlik, ami zajlódni tud éppen az életedben. Akár tudatos vagy rá, akár nem.

Életünk történeteit mi magunk írjuk. Akkor is, ha éppen nem írjuk őket. Akkor az íródik, ami van. Vagyis a semmi. A nap, amely után nap jön, amikor a szürke szürkét követ. A kérdés az, vajon ilyenkor a lelked mit és kit követ? Vannak-e ott álmok, vágyak, akad-e még remény, hit ott, ahol a mindennapiságban a szürkeség az úr.

Életünk történetei történnek most. Akár hétköznapiak, akár nem mindennapiak. Átíródnak, átírhatjuk őket, ha akarjuk, ha van elég merszünk, bátorságunk, vágyunk, képünk az újra. Nem a másikat, nem a minőséget kell átírnunk, hanem a saját hozzáállásunkat. A dolgokhoz, a miértekhez, a hogyanokhoz, és legfőképp magunkhoz.

Merni és menni. Hogy életünk történetei ne csak üres frázisok, semmitmondó hétköznapok vagy alakzat nélküli felhők legyenek, hanem élettel teli képzeletek, lehetőségek, cselekedetek, megvalósításra kész tervek. S ha a megcselekvés során rájövünk, nem jártunk sikerrel, a hétköznapit már akkor is a nem mindennapi váltja, hiszen megpróbáltuk: átírni az életünk történetét. Most erre van lehetőségünk.

Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép