„Jó cím – vélekedik Presser Gábor. – Azt gondolom, a cím fontos dolog, legyen pontos, legyen jó ritmusa, legyen jól kimondható, segítsen a közönségnek.”

Déry Tibor írta a darabot. Először – állítólag – egy amerikai lapban olvasott egy cikket, később egy németben, mert németül sokkal jobban tudott, az altamonti Rolling Stones-koncerten történtekről, az alapján indult meg a fantáziája. Egy vékonyka könyvben, regény formájában megírta a maga „képzelt” riportját. Beleékelt néhány eredeti, tehát hiteles cikket, tudósítást a koncert helyszínén lezajlott eseményekről, amiről mi itt, Európa közepén semmit sem tud(hat)tunk. Ezt az „egyéjszakás kalandot” spékelte meg aztán azzal, hogy miképpen alakul(hat) azok sorsa, akik 45-ben vagy 56-ban elhagyták Magyarországot. A darab, akárcsak a regény, Montanába helyezi az altamonti rockfesztivált, főszereplője pedig József és Eszter, egy disszidens fiatal magyar házaspár. Előbbi kétségbeesve keresi szeretett feleségét, aki titokban utazott el a fesztiválra, és a koncert hatása alatt elfogadta a felkínált kábítószert. Déry mással is dúsítja a történetet. Egy szíven szúrt fekete fiú halálával, meztelenséggel, melegséggel, a Pokol Angyalaival, mindazzal, ami innen nézve elrettentő volt, összességében pedig a nyugati társadalom elítélendő képe.

A regényből Pós Sándor rádiós rendező készített dramatizált változatot, amelyet először a Nemzeti Színháznak ajánlott fel, ahol hallani sem akartak a darabról. Így, kerülőúton jutott el a mű Marton Lászlóhoz, a Vígszínház fiatal rendezőjéhez, aki 1972 augusztusában azzal a szándékkal mutatta meg Presser Gábornak, hogy ebből előadást kellene csinálni. Októberben már Radnóti Zsuzsával, a színház dramaturgjával beszélgettek a darab megzenésítéséről. Később magnóra vették a zenés jeleneteket, Adamis Anna szöveget írt a dalokhoz (Menni kéne, Valaki mondja meg, Arra születtem, Ringasd el magad, Nem akarom látni, A fák is siratják, Add, hogy még egyszer lássam, Vinnélek, vinnélek…), és a következő év tavaszán, ötven évvel ezelőtt megszületett a mára legendássá vált előadás.

Almási Éva

„Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ez ekkorát fog robbanni. Hogy a lázadó fiatalok ezt ennyire fogják szeretni. Hogy az az életérzés, amely a dalokból árad, ekkora hatással lesz a közönségre. Tudtuk, hogy ilyen darab még nem volt magyar színpadon, hogy valami egészen újat csinálunk. Élveztük is nagyon a munkát, de elárulom: ezt megelőzően sosem hallgattam pop- vagy rockzenét. Engem a klasszikusok érdekeltek. Mick Jaggert és a Rolling Stonest nem is ismertem. A Madách Színházból mentem át a Vígbe vendégként, erre az egy szerepre. Meg is lepődtem azon, hogy átengedett az igazgatóm. Mintha sejtette volna, hogy később milyen sokat fog jelenteni nekem a Képzelt riport. Hogy majd kihat az egész pályámra. Mert ez történt. Nagyot lendített rajtam szakmai vonalon. Tahi Tóth László játszotta Józsefet, én voltam Eszter. Összeillettünk a színpadon. Minden alkalommal teljes odaadással vettünk részt a történetben. Emberileg is, művészileg is egy hullámhosszon voltunk.”

Lukács Sándor

„Kilenc évig játszottam Sheriff szerepét. Az összes számban benne voltam. Táncoltam, énekeltem. Volt két feszült jelenetem Koncz Gáborral és Kern Andrással. Nem úgy emlékszem a szerepre, mint a Mester és Margarita Wolandjára vagy Posa márkira, de szeretem. Fiatalok voltunk, Presser zenéje emelte nagy magasságokba az előadást. A csapatnak, a közösségnek is nagyon jót tett a darab. Összefogott bennünket. Marton László óriási húzása volt ez. Megújította vele a Vígszínház picit elidősödő közönségét. Felfrissítette. Megfiatalította. Olyan hangulata volt ugyanis az előadásnak, mint egy beatkoncertnek. Huszonévesek voltunk. Ha filmezni mentünk, vagy a szinkronstúdióba, és sietnünk kellett előadás után, a hátsó kijáraton szöktünk ki a színházból, mert a művészbejárónál fiatalok tömege várt ránk. Mindannyiunknak jólesett ez az óriási siker, elismerés, de ha utunkat állták az előadást követően, hogy gratuláljanak és autogramot kérjenek, mindenhonnan elkéstünk. Azt tudtuk, hogy nem ez a legjobb regénye Déry Tibornak, hogy Presser zenéje nélkül nem lenne akkora sikere a történetnek, mert bárhová vittük is az előadást, mindenütt tombolva fogadták. Belgrád híres nemzetközi színházi fesztiválján, a BITEF-en ugyanúgy, mint Bécsben, Pozsonyban vagy Prágában, a Rendi Színházban, amelynek akkor még Tyl Színház volt a neve. Ment akkor minden, kirúgtunk a hámból. U flekuból ki, U flekuba be. Élveztük az életet.”

Kútvölgyi Erzsébet

„Én futottam be elsőként a színpadra. Hát hogyne emlékeznék rá? De a stresszre is emlékszem, amit annak tulajdonítottunk, hogy élő beatzene szólt a színpadon. A beatnikek világáról szólt a darab pár évvel a woodstocki fesztivál után. Európában ez volt az első előadás élő beatzenére. Izgultunk, mert nem tudtuk, hogyan fogadja a közönség. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház akkori igazgatója ott állt jobb oldalon a színpadi bejáratnál, és onnan figyelte a történéseket. Húsz perc elteltével kiment, mert akkor már biztosra vette, hogy nem buktunk meg. Benyúlt a zakója belső zsebébe, ott lapult a fémből készült, lapos italtartó, meghúzta, és távozott. Nagyon jó volt, hogy ezzel az előadással külföldi, nagy színpadokon házalhattunk, és mindenütt elképesztően fogadták. A tehetség hatalma diadalmaskodott a színpadon. Hőskorszaka volt ez a Vígszínháznak, és én abban az évben, 1973-ban lettem a társulat tagja. De nem a darabbeli Kígyó nevű szerepem áll a szívem legfelső polcán. Oda Szent Johanna került, amelyet egy humánus rendezővel, egy humánus csapat közreműködésével formálhattam meg.”

Egri Márta

„Elég nehéz volt a próbafolyamat. Sok dal, sok tánc. A bemutatóig csak güri volt, az öröm a premier után jött el. De egyáltalán nem gondoltuk, hogy ebből ekkora siker lesz. Még azt sem, hogy siker. Mi ez az egész? Mi lesz ebből? – kérdezgettük egymást. Azt hittük, hatalmasat fogunk bukni. Mindenki elcsodálkozott a hatalmas sikeren, a közönség pozitív reakcióján. A turnék is nagyon jól sikerültek. Presser zenei próbáira élesen emlékszem. Úgy tanította be a dalszövegeket, hogy rontsunk egy kicsit a szép magyar beszéden. Csak egy példa, hogy érzékeltessem: nem azt mondtuk, hogy miért nem, hanem hogy mér nem? Én ezt nagyon élveztem. Jó volt rosszalkodni. Azzal egyáltalán nem foglalkoztunk, hogy szépek, fiatalok és milyen tehetségesek vagyunk. Mi ezt nem éltük meg. Munka volt, sok és kemény. Főiskolásként, a bemutató idején az Első lányt játszottam, később átvettem Béres Ilona szerepét, Marianne-t. Örültem, hogy elénekelhettem a gyönyörű dalát. Prágában a közönség kikövetelte, hogy legyen második előadás is. Lement az első, héttől, és nem sokkal utána elkezdtük még egyszer. Úristen! Hogy fogjuk ezt bírni? – mondtuk. De örültünk neki. Elképesztő sikerünk volt. Akkora sehol, mint Prágában. Nem tudom, hány évig játszottam az előadásban, csak azt, hogy hosszú ideig, túl sokáig. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor jött a következő szereposztás. Csömört kaptam az egésztől, az az igazság. Ha meghallottam a rádióban egy dalt a darabból, eltekertem a gombot. Ennyi év után persze már csak szeretet, melegség és büszkeség van a szívemben, ha erről beszélek. Szép emlék maradt az egész.”

Koltai Róbert

„Még nem volt olyan híres a kaposvári színház, de már elindult a pozitív változás felé, amikor Várkonyi Zoltán a Vígszínházba hívott. Felemelő érzés volt. A fiam is akkoriban született. Többen is biztattak, hogy szerződjek fel Budapestre. Jöttem is. Így kaptam meg Bill szerepét a Popfesztiválban. De mivel a barátaim Kaposváron játszottak, és egyre inkább érezhető volt, hogy ott is valami jó kezdődik el, felmentem Várkonyihoz, megköszöntem neki a lehetőséget, és arra kértem, engedjen el. Visszaszerződtem oda, ahonnan eljöttem. De játszottam vagy hetvenötször a Popfesztiválban. Még Belgrádba is eljutottam az előadással, ahol később, a kaposvári Marat halálával megnyertük a fesztivált. A Popfesztiválban Szerencsi Évával és a többiekkel énekeltük, hogy Ringasd el magad! Ott volt Kern András is, neki is kis szerepe volt. Akkor szövődött köztünk erős barátság. Az éneklés nem okozott gondot, csak a tánc. Antitáncos voltam már akkor is, de vitt, sodort a színpadi csapat, így nem lógtam ki közülük. Úgy emlékszem, én mondtam ki az utolsó szavakat az előadás végén. De az óriási siker ellenére sem úgy gondolok vissza erre az egészre, hogy a pályám egyik kiemelkedő eseménye volt. Nem is nagyon jut eszembe a mellett a több mint száz szerep mellett, amit eljátszhattam. Hegedűs D. Géza főiskolásként lépett be a helyembe, amikor visszamentem Kaposvárra, de elmondhatom, jó kezekbe került a szerepem.”

Nagy Gábor

„Meghatározó élmény volt, egészen varázslatos Presser Gáborral dolgozni. Megtanított bennünket magyarul és angolul énekelni. Hozott egy fantasztikus stílust. A próbákon olyan elbűvölő személyiség volt, akitől nem lehetett függetlenedni, bármilyen ízlésvilágon nevelkedett is az ember. Nagyon jó társaság voltunk, élveztük a munkát, pedig nem volt könnyű az új műfaj. Ezt meg kellett tanulni. Addig a Vígszínházban mindenki kisebb-nagyobb szerepeket kapott, itt csapatot kellett alakítani. Geszler György volt a darab koreográfusa, akiben megvolt az a képesség, hogy a táncot úgy szabta a színészekre, hogy mindenkinél figyelembe vette, mit tud, mire képes. Még ma is belém nyilall egy érzés, ha meghallom a darab valamelyik dalát. Ma pedig valami egészen furcsa dolog történt. Az Assisi Szent Ferencről szóló Isten komédiását próbáltuk Sopronban. A legenda szerint megszelídítette a farkast, és prédikált a madaraknak. Amikor a madaras részhez értünk, átölelt egy fiatal kollégám, és csak annyit mondott: Legenda vagy nekem! Eszembe juttatta a Popfesztivált és a Valaki mondja meg című dal négy sorát. Madarak jönnek, madarak jönnek / Halálesőt permeteznek / Madarak jönnek, madarak jönnek / Fekete könnyel megvéreznek. A múlt egy szelete ez a mai életemben.”

Presser Gábor első színházi munkája volt a Képzelt riport…, maga a darab pedig a magyar színházi életben is utat nyitott a popzenének. A dalok az előadástól független életet is éltek – a Locomotiv GT repertoárján.

Négyszáz előadást élt meg a darab a Vígszínház színpadán, a vendégjátékok alkalmával pedig eljutott Lipcsébe, Kelet-Berlinbe, Bécsbe, Bukarestbe, Belgrádba, Pozsonyba és Prágába, ahol Bohumil Hrabal, Václav Havel és Emil Zátopek is látta. Később aztán bemutatták Kolozsváron, a New York állambeli Albanyban, Komáromban, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Weimarban. A berlini vendégjáték utolsó estéjén szólt Várkonyi Zoltán, a Vígszínház akkori igazgatója Presser Gábornak, hogy másnap menjen be hozzá, mert ha nincs ellenére, akkor kinevezi őt…

… és Presser Gábor attól a naptól fogva a Vígszínház zenei vezetője, s a rákövetkező években komponálta meg a Harmincéves vagyok, A sanda bohóc, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, A padlás legendás dalait.

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 23-ai számában jelent meg.