Ahányszor csak ilyesmit hallanak az úgynevezett művelt, reményteljes és sikerre vágyó fiatalok, annyiszor jutnak közelebb ahhoz, hogy ezt a gondolkodást magukévá tegyék, és ehhez igazítsák saját belső világukat. Egy idő után már nem is gondolkodnak el a hallottak igazságtartalmán és következményein, hanem életformává teszik az abszurd elvárásokat.

Ugyan ki lehetne tökéletes?

Néha úgy tűnik, mindenki… rajtunk kívül. Ezt árasztja felénk a közösségi média, a gyerekeik tiszta egyes bizonyítványait, okleveleit megosztó szülők, a tiszta egyesek fotóival dicsekvő újságok. És büszkélkednek az iskolák is, hiszen a „tökéletességet” ígérik leendő diákjaiknak: tökéletes szülők tökéletes gyerekének tökéletes iskola jár! A tökéletlen szülőkének még inkább, hiszen ennél nagyobb kárpótlás nincs is! Aki bekerül a tökéletességet hajhászó mókuskerékbe, az fokozatosan őrli fel önmagát, és ez nem csak egy kiélezett pszichikai állapotot jelent, hanem testi következményei is lehetnek.

Testideál és testképzavar

„Hiába vagy a legjobb tanuló, ha olyan vastag a combod! Szerinted kinek tetszenél így? Már megint eszel? Nem vagy már elég dagadt?”

Nem elég, hogy az iskolában meg kell felelned az elvárásoknak, a testednek is tökéletesnek kell lennie. Minden kornak más a testideálja. Valaki előnyökkel, valaki hátrányból indul.

A szépség fájdalom, a szépségért szenvedni kell.

Egy kis önmegtartóztató éhségérzet nem lehet akadály! Hisz mit esznek a címlaplányok? Minden bizonnyal semmit. A 18–19. század fordulóján élt Claude-Ambroise Seurat, a híres éhezőművész, akit élő csontváznak neveztek. Állítólag 170 cm magas, és mindössze 34 kg volt. Ő tényleg foglalkozásszerűen űzte a koplalást, hiszen ebből élt, ugyanis cirkuszi sátrakban pénzért mutogatták látványosságként. Ma ezt a „foglalkozást” a pszichiátriai betegségek kategóriájába sorolnánk. Ha nem is ilyen szélsőséges eredménnyel, de hány „éhezőművész” él ma is köztünk? Hányan hiszik azt, hogy még mindig túlsúlyosak, hogy nem felelnek meg valamiféle kritériumoknak, amelyeket ráadásul önmaguknak találnak ki. Az anorexia sokak szerint a maximalisták betegsége. Ez az étkezési zavar elsősorban a kiskamaszokat és a kamaszokat érinti. Ha súlyossá válik a helyzet, az áldozatok pszichiátriai kezelésre szorulnak. Tehát elsődleges célunk a megelőzés.

Persze, a testképzavarnak számtalan más formája lehet: van, aki valósággal a teste rabjává válik, éjjel-nappal életmód- és fitneszmagazinokat, honlapokat olvas, elképesztőbbnél elképesztőbb diétákat tart, különlegesebbnél különlegesebb sportokat űz, és szinte fanatikusan hisz a különböző táplálékkiegészítők és csodatévő fogyasztószerek hatékonyságában. Vannak fiúk, akik szinte belebetegszenek a testépítésbe, és különböző tiltott szerek használata miatt izomdiszmorfiásak lesznek. Ilyenkor az arányait vesztett test eltorzult izomzata már jobban hasonlít egy holdbéli domborzati térképhez, mint a görög atlétaszobrok szépségét megcélzott ideálhoz. De olyanok is akadnak, akik a kozmetikai és a szépségipar ifjúságmegőrző erejében hisznek, és az úgynevezett Adónisz-szindróma áldozataivá válnak. Ők legalább annyira Adóniszok, mint amennyire Narkisszoszok. Narkisszosz a mitológia szerint a saját tükörképébe lett szerelmes, és a hiábavaló epedés ölte meg. A maximalizmus abszurd célja itt az elégedettség, mely azonban nem több, mint a komikus önimádat. Miközben látszólag jóllakat, elszigetel és felszámolja a természetes emberi kapcsolatok lehetőségét. A maximalizmus nem ismer határokat, és nem ismer lehetetlent. A test, a lélek és a szellem is egyaránt a rabjává válhat.

A mértékletesség, a középút megtalálása is lehet törekvéseink célja.

Művészet a testtel

A maximalizmus problémája a testművészetben (body art) is megjelenik. Orlan, a legendás francia képzőművésznő például azt csinálta, hogy egyes testrészeit, vonásait a bizonyos képzőművészeti alkotásokon megjelenő szépségideálokhoz igazította, mégpedig plasztikai műtétek sorozatával. Az eredmény egy radikálisan eklektikus test lett, mely elvben kivételesen „szépnek” (sőt: a legszebbnek) kellene, hogy hasson, hiszen eleve a művészettörténetből ismert legendás szépségeszmények jegyében alakult ki. Orlan művészi programja épp arra világít rá, hogy el kell fogadnunk saját testi adottságainkat, hogy le kell számolnunk a maximalizmus észszerűtlen elvárásaival, mert a szépség a belső harmónia kivetülése. Nem válhatunk saját magunk rögeszméinek laboratóriumává. Orlan a szépségipar és a plasztikai sebészet hazug világával is szembenézett, arról nem beszélve, hogy a férfiak nőideáljainak paródiáját is megalkotta. És közben a saját bőrét vitte vásárra.

A mértékletesség, a középút megtalálása is lehet törekvéseink célja. Ha ebbe fektetünk hatalmas energiákat, az is lehet egyfajta paradox maximalizmus, melynek fő célja a harmónia megtalálása önmagunk és a világ között. Talán ez az egyetlen maximalizmus, mely képes minket egészséges keretek között tartani.

Csehy Flóra írása

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 23-ai számában jelent meg.