A Vipers a női kézilabda Bajnokok Ligája történetében a harmadik klub, amely sorozatban háromszor tudott nyerni, míg a Ferencváros egy szép ezüstéremmel lett gazdagabb. Az utolsó dudaszó és az éremátadás után mindkét csapat együtt ünnepelt a saját szurkolóikkal, a ferencvárosi oldalon pedig könnyes szemmel búcsúzott a Szucsánszki Zita, de biztosan meghatódott férje, Elek Gábor is, akinek szintén ez volt az utolsó találkozója a zöld-fehérek kispadján.

„A Ferencváros az egyetlen klubom, ez lett az életem. A szívem egy része mindig zöld-fehér marad, de eljött az ideje az új céloknak, az új kihívásoknak. Sosem fogom elfelejteni azt, amit a kézilabda, a klub és a szurkolók adtak nekem” – tekintett vissza könnyes szemekkel már a meccs után az utolsó hétvégére és az elmúlt közel két évtizedre Szucsánszki.

„Fantasztikus volt átélni a hétvége minden pillanatát. A szurkolóktól rengeteg szeretetet kaptunk, nagyon jó érzés volt. A döntőben egy kicsit jobbra számítottam, de nem lehetünk szomorúak, hiszen mégis egy érem lóg a nyakunkban. Ez most az első helyre kerül majd a gyűjteményemben. Szerencsére a Ferencvárosnál már sok mindent átéltem, de ez a legnagyobb siker, amit elértünk. Az álmunk az volt, hogy a Final4-ban tudjunk játszani, és ez sikerült. Már az is hihetetlen volt, amit Metzben elértünk. Ott is vesztenivaló nélkül mentünk ki a pályára, élvezni akartuk a játékot, ami ezen a két meccsen is így volt. Szép hétvége volt” – utalt a franciaországi negyeddöntőre Klujber Katrin, ahol a hazai hatgólos vereség után idegenben héttel nyerve jutottak a legjobb négy közé.

„Akár az egész szezont, akár ezt a két meccset nézzük, szerintem büszkék lehetünk magunkra. Kevés ember mondta volna még néhány hete is, hogy itt leszünk, még kevesebben azt, hogy döntőt is játszunk. Első alkalommal máris ezüstérmet szereztünk, értékeljük ezt. Sokat kellett várni, hogy idáig eljussunk, hogy megízleljük, milyen a négyes döntő, de szeretnénk minél többször visszatérni és ezért mindent meg is fogunk tenni – nyilatkozta Janurik Kinga. – Nem éreztem úgy, hogy bármi elfogyott volna belőlünk a második félidőben. Inkább arról beszélnék, hogy a Vipers egy olyan csapat, amely harmadjára hódította el ezt a trófeát az elmúlt három évben. Sokkal több tapasztalatuk volt az egész négyes döntőt nézve, mint nekünk. Gratulálunk nekik, hiszen egy nagyon jó csapatról beszélünk. Ma ők voltak a jobbak, de nagyon reméljük, hogy egyszer majd mi leszünk” – beszélt a mixzónában az újabb célról az FTC kapusa.

„Nagyon boldog vagyok, hogy pályára léphettem, nem gondoltam volna, hogy ennyi lehetőséget kapok, egy csoda, ami velem történt. Örültem volna az aranyéremnek, de nem szomorkodom, mert reménykedem abban, hogy nem ez volt az utolsó BL-döntőm – mondta lapunknak a mindössze 20 éves Kukely Anna, akitől megkérdeztük, mennyire lett izgatott, amikor Elek Gábor szólt neki, hogy eljött az ő ideje. – Abszolút nem izgultam, csak arra törekedtem, hogy meg tudjam valósítani, amit Gábor kért tőlem. Illetve Keti (Klujber Katrin – szerk.) mondott két mondatot, ami nagyon jólesett és ettől teljesen lehiggadtam. Azt kérte, hogy okosan játsszak és ne kezdjek el kapkodni” – zárta beszélgetésünket az irányító, aki hozzátette, hogy ha tehetné, minden további meccsét ilyen közönség előtt játszaná.

„Nem tudom, mi lehetett a különbség az első és a második félidő között. A szünet után sok hibánk volt, amit ők kihasználtak, mi már ott nem tudtunk visszajönni a mérkőzésbe. Egy sztárokkal teli csapat volt az ellenfél, amely ilyen helyzetben már nem engedte meg nekünk azt, ami tegnap sikerült – válaszolta lapunknak Szöllősi-Zácsik Szandra, akit arról is kérdeztünk, hogy szűk fél órával a meccs vége után az öröm vagy a szomorúság kerekedik-e felül benne. – Most még csalódott vagyok. Azt mondták, hogy idővel meg fog szépülni az ezüst is. Nem tudom, várni kell még vele, még nem tudok örülni. Ha már itt voltunk, hazai közönség előtt, aranyérmet szerettünk volna nyerni. Az maga lett volna a tökély. Nem tudom, lesz-e még ilyenre lehetőségünk, de nyilván sok csapat szeretett volna a helyünkben lenni, így nézve viszont büszke vagyok. Nagyon sokan voltak itt a szülőfalumból, a rokonságból, itt szurkoltak a szüleim, a férjem, a gyermekeim, nem is tudnék mindenkit felsorolni. Hihetetlen érzés, amikor integetnek a lelátóról és látom, érzem, hogy büszkék rám, elmondhatatlan” – zárta az imelyi balátlövő.

„Most, de már a meccsen is hullámzóak voltak az érzéseim, hiszen mindig nyerni akarok, nem is voltunk olyan messze tőle. Voltak nagyon jó perceink, de ahhoz, hogy egy ilyen remek csapatot, mint a Vipers, le tudjunk győzni, mindenkinek a tudása legjavát kell hozni a teljes hatvan perc alatt. Ez most nem volt elég, hogy nagy-nagy-nagy történelmi eredményt érjünk el, de úgy gondolom, hogy néhány perc múlva, amikor átgondoljuk, hogy mit értünk el a saját magunk, a klub, a szurkolók számára, akkor rájövünk, hogy ez is egy hihetetlen siker. A Metz elleni első meccs után túljutottunk a negyeddöntőn, majd itt lehettünk a saját közönségünk előtt, egy arénában, amely nézőcsúcsot döntött, hazai pályát teremtettek a fradisták, az elődöntőben az utolsó másodperces lövésemmel nyertünk, most pedig éremmel állok itt… Elképesztő, nagyon sok tapasztalatot, élményt szereztem, és szerintem nagyon büszkék lehetünk az ezüstérmünkre” – jelentette ki büszkén a Fradi mindig mosolygós német balátlövője, Emily Bölk.