Meglett, idősödő szülők köszöntik meglett, felnőtt gyerekeiket a meglett idősödők közösségi oldalán, a Facebookon gyermeknap alkalmából. Képet is posztolnak róluk, milyen aranyos kislányok, kisfiúk voltak. Boldog gyereknapot, boldog gyerekeket kíván mindenki, aki nőnapon boldog nőnapot és boldog nőket, anyák napján boldog anyák napját és boldog anyákat, minden egyes névnapon boldog névnapot. Ennyi sok boldogság, amennyi kívánalomban csak az én buborékomban kimegy! Mennyi mehet világszerte, véreim, magyar proletárok?

Aztán mégis. Ebben a fene nagy boldogságban mi vagyunk a legboldogtalanabb térség, népség, a legalkoholistábbak, a legöngyilkosabbak, a legfélrevezethetőbbek, a leghiszékenyebbek, a legmanipulálhatóbbak.

Meg úgy tűnik, a legfeledékenyebbek is, ami szerintem ellentmondás, hiszen a feledés a boldogság egyik záloga. Mégis boldogtalannak mondjuk magunkat, elégedetlenek vagyunk mindennel, a családtagjainkkal, a közösségeinkkel, a munkánkkal, a fizetésünkkel, a szociális rendszerünkkel, az egészségüggyel, a jogérvényesítéssel, az utak minőségével, a menetrendekkel, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, senki, semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. Szerintünk.

Akkor miért épp Fico? Ez itt a kérdésem. Megfejthetetlen számomra az emberi elme és emlékezet működése. Itt még a nemzeti összetartozás sem játszik bele a történésekbe, sehogyan sem forgathatjuk a szavakat úgy, hogy magyarként jöjjön ki a beszédből, de még csak magyarbarátnak sem lehet beállítani őt, annyi ellenünk irányult magatartás is van a rovásán. Itt még a sikeres múltbeli együttműködés sem szépíthet meg semmit, hiszen éppen őmiatta vált szitokszóvá egy magyar–szlovák pártnak és vezetőjének a neve.

Úgy olvasom legalábbis atyámfiainak érvelései közt, hogy Bugár Béla és Híd–Most a Ficóval való összefogással írta le magát egy életre. Most meg ugyanezek az atyámfiai azt mondják ugyanerről a Ficóról, hogy teljesen rendben van, ő csak a jólétet akarja garantálni nekünk. Hogy legyen gázunk, olajunk meg benzinünk, hogy legyen sok nyugdíjunk, sörünk és kenyerünk, meg ilyenek. És hogy a Nyugat, az a hanyatló, melyről annak idején még a gimnáziumban is olyan sokat és vehemensen tanítottak, mely az utolsókat rúgta már akkor is, az ottan nélkülöző és szenvedő emberekkel, s bár ha a határokon át innen ki nem engedtek, mégsem hittük el már akkor sem.

Most meg, úgy tűnik (pedig már ki is lehet menni, saját szemmel meg lehet tekinteni), a ma embere inkább hisz ilyen Fico-féléknek, mint a saját szemének. Mert nem csak nálunk van ez így ám! Csak nálunk a legnagyobb mértékben. És nem azért ám, amit oly előszeretettel mondanak ugyancsak atyámfiai, ami a szlovák nép és a dél vonatkozásában alakult közmondássá… ááá, dehogy, nem csak a szlovák nép preferálja a volt, piszkos kezű kormányfőt, hanem a legmagyarabb magyarok.

A titkon kettős állampolgárok, akik azt kezdik most fújni, minek ment Hedvig táncba, mit pattogott, hunyászkodott volna meg, akárcsak az a firkász, a DAC-szurkolókat pedig nem a Fico bántotta, hanem a rendőrök. És különben is, az amerikaiak támadták meg a Szovjetuni… pardon, Oroszországot, irigységből, mivel náluk már minden elrohadt, s a friss orosz sztyeppei szelet is el akarnák vinni. Márpedig az inkább nekünk jár, elvégre a mi elődeink végezték a Gulagon, málenkij robotolva. Úgyhogy újra oroszt a magyar iskolába a lecsúszott imperialista angol meg német helyett, és esetleg szlovák feliratokat meg iskolaneveket, annak mintájára, amilyet a magyarországi szlovák iskoláknak biztosított a magyar törvényhozás. Azt is megnézhetik a 12–14. oldalon: akárha Základná škola Ľudovíta Štúra s vyučovacím jazykom maďarským volna nálunk az újvári Czuczor Gergely például. A folyosóján pedig szlovák nyelvű faliújságokon Štúr élete és munkássága, művei és cselekedetei. Amilyen kedélyes és szeretetteljesen elfogadó viszonyt ápol ez a mi óráról órára népszerűsödő Ficónk a magyar kormánnyal, a végén még ilyesmi is megeshet.

Tényleg ez kell?