A tisztelt ház tisztelt elnöke saját bevallása szerint tűrte, ameddig tűrhette a valótlan vádakat, de most már úgy látja, elérkezett az ideje annak, hogy véget vessen saját személye és népes családja befeketítésének, annál is inkább, mert szerinte ez az egész egy irányított kampány a pártja lejáratására. Aztán ő, az ország második közjogi méltósága, vagyis az egyik az ország három legfontosabb embere közül, elmesélt egy történetet a kettejük életéből, amely leginkább egy kiteregetett szennyeshez vagy egy ordenáré szappanoperához hasonlított. Volt benne féltékenység, hisztéria, pofozkodás, floridai villa, drága külföldi iskola, még egy tanú is, aki elmondta, hogy az egyik nagy veszekedésnél a szerető, aki akkor 20 éves volt, ötméteres távolságból hozzávágta a házelnökhöz az akkor csecsemőkorú első gyermeküket, aki elkapta a babát és utána eltángálta a nőt. Ha jól értettem, azért lett ebből a nagycsaládi csetepatéból országos, sőt közéleti jelentőségűvé tett ügy, mert a nő most, tizenkét év után, azzal vádolja a közben nagypolitikussá avanzsált urát, hogy akkor és ott, a távoli floridai villájukban eszméletlenre verte, ami ugye, családon belüli erőszak. Tanúként egy jelen levő házaspárt említ. Azóta már ez a pár sem pár, de mit ad Isten, az a nő, aki most a házelnök tanújaként, vagyis az ő védelmében jelent meg a sajtótájékoztatón, ugyanaz a nő, akit a volt élettárs is említ a saját igaza védelmére. Ez a nő egyébként nem tagadta a pofonokat. Igen, agresszió történt. De voltak előzmények és okok is.

A legjobb az volt, amikor a parlament elnöke, a volt szerető azon állítását cáfolandó, hogy figyelteti őt a titkosszolgálattal, azzal reagált, hogy összehívja a parlament illetékes bizottságát a saját igaza bizonyítására, mely szerint nem figyelteti a nőt („hisz tudom, hol lakik, én vettem neki a házat”). Ilyen ügye sem volt még parlamenti bizottságnak, ha erre tényleg sor kerül. A végén még munka nélkül maradnak a magándetektívek. Micsoda ország ez, kérdezhettem volna csodálkozva. Ha nem tudnám, hogy a miénk.

Hogy azóta hol tart ez az ügy, nem tudom, nem is érdekel. Az sem érdekel, ha ez az egész tényleg egy pártlejáratási kísérlet. Nem értem ezt a hirtelen jött nagy érzékenységét némely politikusoknak és politikusnőknek, hiszen ennél jóval brutálisabb pártlejáratási kísérleteknek lehettünk tanúi az elmúlt öt évben. Ami viszont érdekel, hogy a Sme rodina, mert mindannyian tudjuk vagy kitaláltuk, hogy róla van szó, a legújabb óriásplakátjain a pártelnök képével azt hirdeti magáról, hogy „normálisak vagyunk”. S ez az, ami elgondolkodtat. Hogy mi mindent lehet begyömöszölni a „normális” kategóriába. Ugyanúgy normális a fenti eset és egészben véve a házelnök családi mintája, mint ennek ellentéte, az egy és ugyanazon társsal hosszú évekig békében, egyetértésben élők mintája?

Normális az, hogy miközben az ország számtalan súlyos problémával küszködik, miközben háború árnyékában élünk – a többség egyre rosszabbul –, a parlament elnöke a volt nőjéből csinál nagypolitikai ügyet? Normális az, aki mindezt normálisnak tartja? Normális az, aki még szavazni is képes lesz rájuk?