Vajúdtak a hegyek és végül egeret szültek (válasz Varga Sándor írására)
2023. 06. 28., sze – 19:30
Varga Sándor előző napi véleménye több szinten megérintett, emberileg és szakmai szempontból is. Végül is ezért döntöttem úgy, hogy papírra vetem gondolataimat. Tettem ezt azért is, mert Varga, aki 1989 novemberét követően rövid ideig a szlovák kormány alelnöke volt, és akiről az 1990-es első szabad választás után kiderült, hogy köze volt a pártállam titkosszolgálatához és ennek hatására távozott a politika színpadáról, a közelmúltban tett két nyilvános fellépésem kapcsán olyan hazug vádakkal illetett meg, amelyek mellett szó nélkül elmenni nem lehet.
Történt ugyanis, hogy áprilisban a Duray Miklós emlékére szervezett konferencián (Budapest, Országház, 2023. április 20.) és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága létrejöttének évfordulója kapcsán az Új Szó 2021. június 7-i számában megjelent interjúban (Vállalás és kiállás) elmondtam azt a tényt, ami miatt nevezett 1991 elején kivonult a szlovákiai magyar politika színteréről, és amit 2008 tavaszán az EuroDomino c. szlovák lap is lehozott. Tudniillik, hogy nevezett, akit 1973 nyarán a kommunista titkosszolgálat Bela, majd Archivár fedőnév alatt, 14110 nyilvántartási szám alatt hálózati személlyé, ügynöki kategóriában beszervezett, és aki Duray egyik munkatársaként – a fennmaradt dokumentumok alapján – jelentett, több információt adott át Duray Miklósról az ŠtB tartótisztjének.
Vádak és hazugságok
Varga Sándor zavaros véleménye több szálon fut, szinte követhetetlen, és árad belőle a személyes sértődöttség és az önigazolás téves képe. Ugyan az Új Szóban megjelent májusi interjúra reagál, de eszmefuttatásába beleszövi az Országházban elmondott előadásomat, egy jóval korábbi, ugyancsak az Új Szóban megjelent nyilatkozatomat. Közben olyan vádakkal illet, amelyek szemenszedett hazugságok. Egyszóval, vajúdtak a hegyek és végül egeret szültek. Véleményét több axiómára építi: vezekeltem a múltban elkövetett hibámért, és meddig kell még elviselnem a jogtalan megbélyegzést; az állambiztonság hálózati tagjaként, ügynökeként nem ártottam Duraynak; az állambiztonsági iratok hitelessége kétségbevonható; és végül azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy az egész „ügy” hátterében az én személyes bosszúm áll.
Szembenézés a múlttal?
Hát, akkor vegyük sorjában. A kommunista rendszer bűneivel való szembenézés szükségességéről és a felelősök megbüntetéséről vagy azok személyes felelősségvállalásáról sokan és sokféléképpen fogalmaztak. Tomothy Garton Ash angol történész, a pártállami múlttal kapcsolatban ennek fontosságát az igazsághoz vezető út egyik feltételeként fogalmazta meg. Mindannyian tudjuk, hogy Szlovákiában – de nem csak nálunk – elmaradt a felelősök jogi felelősségrevonása, néhány bohóckodássá fajult bírósági eseten kívül. Ugyanúgy elmaradt a rendszert fenntartók, köztük az ügynökök nyilvános megbánása, bocsánatkérése a pártállam idején betöltött szerepükért és tevékenységükért. Ez utóbbit nagyon sokan a társadalmi megújulás alapvető kritériumaként képzelték el, mondván: ha a titkos hálózat tagjai a nyilvánosság előtt megnyílnak, azon túl, hogy megismerjük az állambiztonság belső, ördögi működési rendszerét, közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük az érintettek emberi megingásának kiváltó okait.
Kacskaringós út
Varga Sándor ezen az úton egy kacskaringós ívet írt le a maga módján. 1991 januárjában, amikor bebizonyosodott, hogy az elmúlt kommunista rendszer titkosszolgálatának ügynöke volt, pártja – az FMK – által megfogalmazott erkölcsi kódex alapján vette a kalapját és távozott a politikából. Nyilvánosan vállalta felelősségét. Csak zárójelben jegyzem meg, akkori párttársai közül nem ő volt az egyedüli személy, aki hasonló lépést tett meg. Ami a nyilvános megbánást és bocsánatkérést illeti, ennek az elvárásnak Varga Sándor egy sajátos módot és tartalmat talált. Történt ugyanis, hogy a Felvidek.ma honlapon 2008 májusában megjelentette „Az érem harmadik oldala” című írását, amelyben az EuroDomino lapban megjelent nagyobb volumenű írásra reagált. Valójában az akkori írás nem a megbánás és a bocsánatkérés logikai sorrendjére épült. Beismeri ugyan, hogy kapcsolatban volt az állambiztonsággal, és hosszú éveken keresztül információkat adott át a vele kapcsolatban álló tartótisztnek, de az együttműködés tényét a félelemre való hivatkozással igazolja, ezzel azt sugallva, mintha a pártállam idején a 70-es és a 80-as években nem lett volna választási lehetősége, ergo mindenki alkalmazkodni kényszerült. Ezzel szemben, elismerve, hogy nem mindenkinek adatott meg a mártírium vállalásának ajándéka, igenis voltak olyanok – a szlovákiai magyar közegben is –, akik a „nem”-mel életüket, szabadságukat, családjuk elemi biztonságát kockáztatták.
Ki az áldozat?
Varga sajátos példája annak, aki a megbánás hiányában önmagából kreált áldozatot. Ezt igyekszik nyilatkozatában tovább csiszolni azzal, hogy az „ügynöktéma” nemzetközileg ismételt tételeit is igénybe veszi, mondván: az együttműködésem során senkinek sem ártottam, „érdektelen és aktualitásukat vesztett információkat” adtam át, és az állambiztonsági dokumentumoknak „több tekintetben is aggályos a tartalmuk”. Csak röviden, miért hamis ez az állítás? Az egykori állambiztonság működéséről sem neki, sem a többi hálózati személynek még a legkisebb ismeretük sem volt. Az ügynök ismerte a vele kapcsolatban álló tartótisztet, de sem a szolgálat belső szabályzatát, sem az eljárás menetét nem ismerte, az átadott információk állambiztonsági hírértékét végképp nem. Amit az ügynök ártalmatlan információnak vélt, vagy ma is vél, azt az állambiztonság ügyesen, konkrét feladatok mentén használta ki más ellen. Így volt ez Varga esetében is, hiszen minden egyes ügynöki jelentésének szerves része volt a felvett információ állambiztonsági kiértékelése! Természetesen voltak olyan esetek is, amikor az ügynök rendszeres időközönként semmitmondó információkat adott át a tartótisztnek, ami miatt megszakították vele az együttműködést. De Varga esetében nem ez történt! A dokumentumok ún. aggályos tartalmáról számos tanulmány jelent meg a közelmúltban. Ezek cáfolják azt az egyszerűsítő általánosítást, hogy a pártállam erőszakszervezetének iratai hiteltelenek. Ez a gyakran emlegetett vád nem veszi figyelembe, hogy az állambiztonsági szervek iratképzési folyamata a korszak standard szabályai szerint zajlott. Természetes, hogy a történész ezeknek a forrásoknak az alkalmazásakor, hasonlóan, mint tartalmában és jellegében is más forrásoknál, a szakma szigorú szabályai szerint járjon el.
Személyes bosszú?
Varga Sándor pamflettje a már felsoroltakon kívül egy további téves és teljesen abszurd tézisre épül. Azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy személyes bosszúm áll az általa kreált ügy mögött. A már említett két megszólalásom csak azt ismételte meg, amit ő maga is már korábban elismert, mely szerint együttműködött az ŠtB-vel és jelentett Duray Miklósról. A bökkenő csak az, hogy amit Varga rólam állít, az hazugság! Az egészből csak annyi az igazság, hogy az SIS-től (Szlovák Információs Szolgálat) 2007-ben átvett ömlesztett levéltári anyag rendezését az én jóváhagyásom alapján kezdték el kollégáim az általam irányított levéltárban. Aki a levéltárosi szakmában csak picit is jártas, az tudhatná, hogy ha egy ömlesztett anyagot rendeznek, akkor azt bizonyos szakmai szempontok alapján végzik. Ebben az esetben az egyik legfontosabb kritérium az volt, hogy ha a „szénakazalban” találunk 1989-ben megsemmisített operatív dossziékba tartozó ügynöki jelentéseket, akkor azok alapján fogjuk azokat rekonstruálni. Az, hogy az én művem lett volna, hogy ebből az egy teherautónyi iratanyagból előkerült pl. Varga Sándorra vonatkozó több jelentés is, ahhoz tényleg nagy fantázia kell! Továbbá azzal vádol, hogy boldog-boldogtalannak kínálgattam a rá vonatkozó anyagokat. Sosem tettem ilyet, mert nem is tehettem! Az anyagrendezés első fázisában a félkész rekonstruált dossziékat elzárva tároltuk, hiszen akkor még nem voltak a levéltár belső nyilvántartásába regisztrálva, így azok nem is lehettek nyilvánosak.
Az ÚPN igazgatója
És itt jön az újabb csúsztatás Varga logikájában. 2007 februárjában Ján Langoš halála után a szlovák parlament sokadik nekifutásra megválasztotta az ÚPN új vezetőjét (az SNS jelöltjét). A új elnök és köztem kialakult feszültség miatt felmondtam munkahelyemen, és 2007. december 1-én visszaadtam igazgatói megbízatásomat. Ezzel megszűnt a munkaviszonyom Pozsonyban. 2008 január közepétől viszont már Prágában voltam, ahol február 1-jével az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának vezérigazgatója lettem. Ezzel teljesen megszűnt a kapcsolatom az ÚPN-nel, elsősorban az intézet vezetése és a köztem kirobbant feszültség miatt. Ergo, pozsonyi szolgálati időm alatt egyetlenegy kutató, vagy ahogy Varga írja, újságíró sem kaphatta meg a rá vonatkozó iratokat. Szinte mesébe illő Varga logikája az ominózus dokumentumok publikálásáról. Míg 2008-ban a Felvidek.ma weboldalon úgy fogalmazott, hogy azokat egy újságíró közölte, most viszont már azzal vádol, hogy a dokumentumokat 2008-ban felajánlottam egy „szlovák (?!) levéltáros kollégának”. Hát, az igazság az, hogy a 2008-ban megjelent írás szerzője nem volt más, mint az ÚPN levéltárának új igazgatója, aki 2007-től osztályvezetőként végezte az ömlesztett anyag feldolgozását. Gondolom, Varga a kollégát ismeri, hiszen volt munkahelyének, a Szlovák Nemzeti Levéltárnak lett később az igazgatója! Nyilvánosan kijelentem, hogy a Radoslav Ragač által készített íráshoz semmi közöm, sőt arról csak 2011-ben szereztem tudomást.
„Szakmai észrevételek”
Végül egy rövid gondolat erejéig hadd térjek ki azokra a „szakmai-történészi” észrevételekre, melyeket ellenem megfogalmaz. Azok a tények Varga ügynöki múltjáról, amelyek a már említett két helyen elhangoztak, hiteles és ellenőrzött forrásokból származnak, és ahogy már többször is utaltam rá, korábban ő is megerősítette azokat. Úgy látom, számára nem is a nyilvánosságra hozott tartalom okozta a megdöbbenést, hanem elsősorban az, hogy az hol és milyen kontextusban hangzott el 2008 óta újra. De történészként a tények mellett elmenni nem lehet és nem is szabad. Távol áll tőlem, hogy bárki felett erkölcsi ítéletet mondjak ki, amivel Varga vádol. Erre sosem merészkednék, hiszen a történész sosem lehet bíró. Helyes lépést tett Varga 1991- ben, amikor visszavonult, és részben 2008-ban is, amikor egy félresikeredett „szembenéző önvallomást” írt. Ezzel együtt, még ha Duray Miklós megbocsájtását elnyerte is, a történelem kontextusokból és a tényekre alapuló összefüggésekből áll, amit megmásítani akár egy „szembenéző önvallomással” nem lehet.
Az Új Szó a vitát ezzel lezártnak tekinti.
Az Új Szó 2023. június 7-i számában interjút közölt Vállalás és kiállás címmel, abból az apropóból, hogy 45 évvel ezelőtt alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága.
A kérdező, Miklósi Péter bevezetőjében leszögezi, hogy az adott témában „… Bukovszky László történész-levéltárost, jelen posztján Szlovákia kisebbségi kormánybiztosát kerestük.” A kérdezett az interjúban röviden ismerteti azon referátumának tételeit, amelyeket a Magyar Országgyűlés főrendházi üléstermében Duray Miklós emlékére rendezett április 20-i konferencián adott elő. Erről egyes internetes portálok bőségesen beszámoltak. Ezért eltekintek a téma bővebb ismertetésétől, csupán a személyemet érintő kitételéhez szeretném a véleményem kifejteni.
Bukovszky László, Duray Miklós 1989 előtti tevékenységének a részleteit ismertetve, kitér a kommunista diktatúra által működtetett titkosszolgálat (közismert nevén ŠtB) által eszközölt megfigyelésekre. Az eddigi sajtóbeszámolók szerint, a budapesti referátumában Duray Miklós közeli munkatársaiként öt személyt nevezett meg, köztük engem is, mint jelentéstevőt. Az említett interjúban az öt közül egy nevet kihagyott! Vajon miért? Már magában ez az egy mozzanat is felveti a történész-levéltáros kolléga módszertani problémáit. Ő ugyanis a témáról előadott referátumában nem tárta fel a potenciálisan meglévő összes információt. Elöljáróban most csak egyet említek: a közeli munkatársak, bármilyen furcsán is hangzik, egyben segítői is voltak Duray Miklósnak. Ez elkerülte Bukovszky L. figyelmét, és egyoldalú ismeretek alapján hirdet ki súlyos erkölcsi ítéleteket. De hogy érthető legyen, dióhéjban ismertetem saját sorsom alakulását és az álláspontomat.
Az ŠtB zsarolása
A velejéig romlott kommunista titkosszolgálat engem is – úgy, mint további tízezreket az országban – keményen megzsarolt. Az 1968-ban tanúsított magatartásomért szovjetellenes tevékenységgel vádoltak. Az 1970-es évek husáki érájában ez főbenjáró bűnnek számított. Erről hivatalos, pecsétes papírom is van. Be tudom mutatni bárkinek. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy a tanult szakmámban tudtam elhelyezkedni, a Szlovák Állami Központi Levéltárban (ma: Szlovák Nemzeti Levéltár). Itt is megbélyegzettként a lehető legalacsonyabb fizetéssel. Állandó veszélyt érezve éltem, mert az évente kötelező ún. munka-politikai káderezésnél (pracovno-politické hodnotenie – emlékszik még erre valaki?) bármikor kiszúrhattak volna, amivel veszélybe kerülhetett volna a kenyérkereső állásom. Ilyen körülmények között keresett meg 1973-ban a titkosszolgálat embere, ráadásul egy olyan érzékeny élethelyzetben, amikor nemcsak magamért tartoztam felelősséggel, hanem friss házasként a születendő gyermekemért is. A lakásügyem is függőben volt. Munkahelyileg és családilag is kiszolgáltatott helyzetben voltam. Ördögi módon kitervelt zsarolással álltam szemben! Fiatal voltam, kevés élettapasztalattal, nem volt támaszom, apám már nem élt, partra vetett halként vergődtem a diktatúra szorításában. Nem kívánom senkinek azokat a hónapokat és éveket, amelyeket ebben a nyomorgatott helyzetben kellett 15 éven keresztül átélnem.
Rendszerváltás után
A rendszerváltozás után, pár hónapos kormányzati funkciót betöltve, majd pedig parlamenti képviselői helyemről lemondva, 1991 januárjában végleg kivonultam a politikai életből. Mi következett ezután?
Elöljáróban idéznék egy nyilatkozatot Bukovszky Lászlótól, amelyet az Új Szónak adott Miklósi Péter riporter kérdésére. A kérdés: „A múltfaggatás – értelemszerűen – kisebbségi nemzeti közösségi feladat is. Saját berkeinkben mi az oka az 1989 előtti időkkel való szókimondó szembesülés hiányának?” Bukovszky L. válasza: „Mi, szlovákiai magyarok is ódzkodunk attól, hogy nyíltan szembenézzünk a közelmúlttal.” (Új Szó, 2021. június 16.) Rendben van, ódzkodunk, de ki nem ódzkodik az ilyesmitől a volt szovjet blokk országaiban? Ennek ellenére nálunk is született egy nyílt önvallomás egy konkrét személytől, akit úgy hívnak: Varga Sándor. Igen, valóban, ez nem állítás, ez tény, 2008 óta napjainkig olvasható a Felvidek.ma portálon. Az történt ugyanis, hogy Bukovszky László levéltáros-történész kolléga, amikor a Nemzeti Emlékezet Intézet levéltárának volt az igazgatója, összeszedte a titkosszolgálat rám vonatkozó iratait, majd ajánlgatta, kínálgatta publikálásra szlovákiai magyar kutatóknak, írástudóknak. Két megszólított személy ezt nekem személyesen elmondta. Mivel magyar részről senki sem vállalta a publikálásukat, felajánlotta egy szlovák (!?) levéltáros kollégának, aki ezt 2008 áprilisában megjelentette az EuroDomino c. szlovák nyelvű hetilapban. Hogy Bukovszky kolléga miért éppen a rám vonatkozó dokumentumokat pécézte ki a rendelkezésére álló összes dokumentum közül, nem tudom. Az biztos, hogy én személyes okot erre nem szolgáltattam, így személyes elfogultságot tételezek fel részéről irántam!
Egyoldalú nyilatkozatok
Miért is tartom elhibázottnak és egyoldalúan elfogultnak Bukovszky L. velem szembeni nyilatkozatait? Én 2008-ban az EuroDomino írására mindjárt reagáltam: őszinte, semmit sem tagadó, bocsánatkérő, részletes nyilatkozatot tettem, ami máig elérhető a Felvidek.ma portálon. Tehát 2008 óta folyamatosan jelen vagyok a kibertérben. Ennyit a szembenézésről.
Ezek után, azt hiszem, 2023-ban jogosan tehetem fel a kérdést: miért nem vette figyelembe Bukovszky L. a budapesti előadásában a saját múltammal nyíltan szembenéző önvallomásomat? Számomra a kérdés költői, válaszolni csak ő tudna.
Duray Miklóst, a Jogvédő Bizottság létrehozóját 1963 óta ismertem. Életpályáink 1989 előtt gyakran találkoztak. Nem voltunk kimondottan barátok, de egymást elismerő harcostársakként, ha kellett, vállvetve kiálltunk a magyarság érdekeiért az akkori Csehszlovákiában. Amikor a titkosszolgálat szorításába kerültem, gondot okozott, hogyan kerülhetném el, hogy ártsak neki. Egy idő után rájöttem, hogy a nyomorgatóimmal vitába szállhatok a nemzetiségi kérdésekben. Számukra a Szovjetunió és a párt vezető szerepe volt a tabutéma. Mivel D. Miklós nyíltan vállalta a szembenállást a rendszerrel, arra kellett ügyelnem, hogy ha tudomásom volt konkrét akciókról, azokról csak a megtörténtük után számoljak be. Tudom, ez így egyszerűnek tűnik, de valójában igen bonyolult összefüggésekkel kellett számolnom. Ezekről hosszabban lehetne beszélni, neveket is kellene említeni, de tiszteletben tartom mások személyiségi jogait. Ebből is látszik, hogy Bukovszky L. egyáltalán nem mélyedt el az általa kutatott témában. Nem ismeri a titkoszolgálattal szemben állók, illetve az általuk nyomorgatott szerencsétlenek világát, mégis súlyos, megfellebbezhetetlennek látszó erkölcsi ítéleteket mond ki. Az ŠtB-akták alapján folytatja az olyan szerencsétlenek nyomorgatását, mint az én személyem, csak most más előjellel. Nem sok a különbség a kettő között. Romlottságában mindkettő azonos, 1989 előtt az egyén egzisztenciájának az ellehetetlenülése, ma az erkölcsi megsemmisülése a tét.
Erkölcsi karóba húzás
Köszönöm szépen, történész-levéltáros kolléga, kormánybiztos úr! Az Ön budapesti referátuma alapján, hónapok óta folyamatosan tart a nyilvánosság előtti sarokba állításom. Számomra minden egyoldalúan elfogult, számos tényt és szempontot mellőző nyilvános megjelentetés erkölcsi karóba húzással ér fel. Nekem sem mindegy, de főleg gyermekeim, unokáim, ismerőseim, barátaim miatt bátorkodok tiltakozni. Nehogy már a velem szemben elfogult vádak miatt kelljen lesütött szemmel járniuk a világban!
A rendszerváltozást követően, valamint 2008-ban, a velem kapcsolatos dokumentumok megjelenése után, D. Miklóssal néhányszor végigbeszéltük a diktatúra időszakában velünk történteket. Összeraktuk az információinkat, számos összefüggés derült ki mindkettőnk számára. Nem sokkal a rendszerváltozás után azt hallottam vissza, hogy magasabb tisztségeket betöltött pártemberek arról beszéltek, hogy én általában érdektelen, már aktualitásukat vesztett információkat közvetítettem annak idején a szolgálatnak. Nem kell, hogy ezt valaki nekem elhiggye, de az tény, hogy amikor a kiváló rendező, Koltay Gábor 2010-ben elkezdte forgatni a D. Miklós életéről szóló dokumentumfilmjét, Miklós engem meghívott az abban való szereplésre. Vajon meghívott-e volna, ha ártottam volna neki? A 2011 szeptemberében bemutatott kétrészes filmben, hosszabb-rövidebb snittekben, néhányszor nyilatkozok a Jogvédő Bizottság és D. Miklós tevékenységéről. Ezek a tények is hiányoznak Bukovszky L. előadásából.
Az elmúlt évtizedekben több vita folyt Közép-Kelet-Európában a pártállami titkosszolgálatok hitelességéről. Felvetődött, hogy a szolgálatok dokumentumainak több tekintetben is aggályos a szavahihetőségük. Ennek részleteibe most nincs lehetőség belemélyedni, de az eddig elmondottak is indokolják az óvatosságot és a kritikai elemzést.
Szakmai észrevételek
Visszatérve Bukovszky L. budapesti előadására szeretnék még pár szakmai-történészi észrevételt tenni. A történész szakmában ismert az a jelenség, amikor egy kutató, részben vagy teljesen, hatása alá kerül egy bizonyos forráscsoportnak vagy dokumentumoknak. Átveszi nemcsak az ott előforduló adatokat, hanem a dokumentumok szellemiségét is. Ebből adódóan ignorálja vagy fel sem tárja a témára vonatkozó többi forrásanyagot, valamint teljesen elfeledkezik a forráskritikáról, ami a történész szakmában kötelező módszertani előírás.
Az elmondottak alapján felmerül a kérdés, vajon kitől kapott felhatalmazást Bukovszky László, hogy részleges, korántsem teljes kutatásai alapján, egy igen érzékeny, összetett témában súlyos erkölcsi ítéleteket osztogasson? Nem tudom. De egyet tudok: az 1989 előtti rendszerben engem 15 éven át nyomorgatott az ŠtB, 1991 óta pedig, immár 32 éve, időről időre ki vagyok téve egy nyilvános, kellően át nem gondolt erkölcsi meghurcoltatásnak. Meddig kívánják még folytatni személyiségi jogaim sárba tiprását, annak ellenére, hogy nyilvánosan önreflexiót gyakoroltam, ha úgy tetszik Canossát jártam? Mégsem szűnik meg a nyilvános erkölcsi meghurcoltatásom. Vagy akkor mondja ki valaki: nincs bocsánat. Ez esetben más védekezési módot lennék kénytelen alkalmazni. Egy neves magyar pszichológus nyilatkozott úgy egy szakmai előadásában, hogy csak a pszichopata nem tud megbocsájtani.
Bukovszky László válaszát holnap közöljük
