Emlékszem, mikor megírtam a csallóközi mezőváros vívásának történetét, ő is jócskán kivette a részét a segítségnyújtásból, apró részletekre is odafigyelt, hogy mindegyik fivére a maga valós nyomait hagyja a könyvben. S mikor a nagyapja, a sportág helyi újraindítója nevét vette fel a somorjai vívóterem, és sorra dedikáltam az ünnepségen bemutatott kiadványt, tán százötvenvalahányadikként Krisztina is odafordult hozzám, s arra kért, hogy neki is írjak néhány kedves szót emlékül. Nem emlékszem, mit kanyarítottam az első oldalak egyikére, de az megmaradt bennem, hogy tetszett neki, amit írtam, mert mosollyal fogadta.

Aki belenéz abba a könyvbe, megtalálja róla, hogy tőrözőként mire vitte. Csehszlovák bajnok ugyan nem volt, de az ország kettéválása után sorra szerezte a szlovák bajnoki aranyakat. Korosztályonként többet is. Felnőttként három ezüst után 1999-ben egyéni országos bajnok lett. Tizenhat évet töltött a pástok közelében, közben mérnöki diplomát szerzett., majd dolgozott Ausztráliában, a szlovák diplomáciában, Budapesten, s végül családjával hazaköltözött Somorjára. Mikor a vívásról kérdeztem, azt mondta, naponta visszaköszön kitartásában, pontosságában, precizitásában. Elmondhatatlanul szomorú volt, mikor élete legnagyobb sikerét érte el: 20. lett a párizsi kadett világbajnokságon, ahol a legjobb 16 közé jutásért vívott asszó után búcsúzott. „Bizony jó pár percig sírtam, mivel tudtam és éreztem, hogy ezt akár meg is nyerhettem volna” – emlékezett. Akkor még nem tudta: több évvel később betegsége sokáig tartó csörtébe sodorja. Időnként úgy tűnt, nyerhet, de az alattomos kór vesztesként szólította le a pástról. Ránk hagyva a sírást, szomorkodást.