A jelentés azonban ugyanaz, akárhonnan is nézzük. Például Szlovákiából, ahol nemrég a reggeli munkába menet figyeltem fel a már bejáratódott Uhrík-plakát továbbfejlesztett változatára. Eddig ugyebár egy nem kormányzati szervezetnek („mimovládky”) sem adtak volna pénzt. Idővel aztán megszólalhattak a bányacsengők a fejeikben, hogy gyerekek, nem lesz ez így jó, tudvalevőleg nagyszerű NGO-kat lehet üzemeltetni kripto- és szalonnáci zászlók alatt is. Őnekik bizonyára szükségük van valamennyi centre. Alighanem innen eredeztethető az új plakát, amely alapján már csak a Soros György által pénzelt szervezeteknek nem adnának egy petákot sem. Valószínűleg nagy lehetett az elégedettség a pártszékházban, hiszen Soros nevének használatával együtt jár egy kis jutányos burkolt zsidózás is – amit az egyik irányban kerekre nyílt szemekkel le lehet tagadni, majd a tábor felé fordulva mosollyal kísért kacsintással lehet nyomatékosítani. Itt most legkevésbé a magyar származású amerikai milliárdos a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy többek között a jelentések tologatásával és „árnyalásával” egy párt hogyan épít az olyan irracionális motivációkra, amelyek egyébként nélkülözhetetlen alapfeltételei az antiszemitizmusnak, meg egyáltalán minden más csoportalapú gyűlöletnek.

Ha van tantárgy, vagy inkább iskolai témakör, amellyel érdemes lenne edzeni a diákok elméjét, az a politikai kommunikáció dekonstrukciója. Nemcsak arról van szó, hogy egy kellőképp szemfüles generáció felnövése után maximálisan háttérbe szorulnának a gagyi óriásplakátok meg a hatásvadász Facebook-videók, s ezáltal túlsúlyba kerülhetne az érveléseken és vitákon alapuló konstruktív közélet, hanem arról is, hogy egy ilyen társadalomban úgy körberöhögnék a választók ezeket az Uhrík-plakátokat, hogy szegény pártelnök megelevenedve, leszállva a hirdetőtábláról saját maga távozna róluk. Kevés annál nagyobb társadalmi erő van, mint amikor egy elégséges számú tömeg szemében derül ki, hogy a király valójában meztelen, s egyébként is, pucérsága mellett csak az eddigi bunkósága volt arcpirítóbb…

Az ilyesmit persze nehéz elérni, a társadalmi és kulturális attitűdök kezelése csavaros feladat, ugyanis évtizedeken és generációkon keresztül is szívósan tartják magukat. Minden további nélkül működhet egy olyan technika ma, ami már egyszer bizonyított mondjuk a 30-40-es években, de akár még a kommunista állampárt alatt is. Amíg Uhrík vagy bármelyik más szélsőséges politikus a népesség kollektív ütőerére helyezé ujjbegyét, majd annak lüktetését érezvén irracionális tartalmak terjesztésébe fog, addig – ami minket, vagyis a népet illeti – nem fog szembesülni elégséges számú akadállyal. Kelet-Európa-szerte lehetünk a tanúi annak, hogy számos, a 20. században a legvégső határokig kipróbált önkényuralmi eljárások, technikák keltek és kelnek új életre a szégyenérzettől és a jóérzéstől nem szenvedő közszereplők jóvoltából. Mi tegyenek, ha van rá társadalmi igény?