A hollywoodi forgatókönyvírók olyan jövővel néznek szembe, amellyel hamarosan minden szellemi munkásnak szembe kell néznie – de szakszervezeti képviselet nélkül. A kérdés az, hogy az MI-t kik és hogyan fogják használni. Vajon a tévés és filmes tartalmak előállítói az írók helyettesítésének, költségeik csökkentésének lehetőségét látják-e majd benne, vagy annak a lehetőségét, hogy segítségével j´minőségű tartalmakat hozzanak létre, és a kreatív munkavállalók hatékonyabbak legyenek és magasabb jövedelmet érjenek el?

Korábban már jártunk egy hasonló úton. A huszadik század elején az olyan gyártástechnológiák, mint a mozgó szerelősorok és az elektromos gépek gyors fejlődése jelentősen növelte a termelékenységet. Henry Ford, a technológiák alkalmazásának úttörője úgy látta, hogy az árammal működő gépek „valószínűleg megduplázták az ipar hatékonyságát”, miközben lehetővé teszik jóval nagyobb üzemek építését is. De a munkavállalók nem osztoztak automatikusan ezekben a nyereségekben. Ez csak akkor történt meg, amikor új feladatkörök jöttek létre, illetve amikor a munkavállalók elegendő tárgyalóerőt szereztek a magasabb bér követeléséhez. Ez az együttműködés két alappillére.

Ford és kortársai valóban automatizáltak néhány folyamatot, de az átalakított gyárakban számos  új tevékenységet is bevezettek, amelyek emberi munkaerőt igényeltek – az anyagelőkészítéstől és gépkarbantartástól a műveletek koordinálásáig. Ezek a feladatok bővítették a munkavállalók hozzájárulását a termeléshez, és nagy mértékben növelték a munkaerő iránti keresletet. 1899-ben az amerikai autóipar néhány ezer munkavállalót foglalkoztatott, évente kb. 2500 járművet gyártva. 1929-re a Ford és a GM évente 1,5 millió autót gyártottak (az összamerikai autógyártás körülbelül 4,5 millió járművet tett ki), és az iparágban már több mint 400 000 ember dolgozott.

A második pillér a tárgyalási potenciál. Az 1936–37-es híres GM ülősztrájk kulcsfontosságú lépés volt a szakszervezeti elismerés, a jobb munkakörülmények és a magasabb keresetek elérésében. Az autógyártásban kialakult új egyensúly hozzájárult a gyors béremelkedéshez. Ennek része volt a munkavállalók folyamatos képzésének és fejlesztésének hangsúlyozása. Mind a munkaadók, mind a munkavállalók profitáltak a termelékenység növekedéséből.

Az 1960-as évekre az amerikai autógyártás megkétszereződött a 1920-as évekhez képest, és a négy legnagyobb gyártó több mint 1,3 millió alkalmazottat foglalkoztatott – több mint háromszor annyit, mint negyven évvel korábban. Ezenkívül az inflációhoz igazított profitok a domináns vállalatoknál (GM, Ford) mintegy ötször magasabbak voltak, mint a korábbi évtizedekben.

Az autóiparban kialakult szervezett munkavállalói szektor megteremtett egy modellt munkáltatókkal való tárgyalásokhoz, amelyet más iparágak is átvehettek. Képzeljük csak el, mi történt volna, ha a gyártócégek megpróbálták volna bevezetni az „munkások nélküli gyárakat” az 1950-es években, ahogyan ezt már akkoriban néhányan fontolgatták. A termelékenység növekedése (és az általános jólét) súlyosan sérült volna, mivel hiányzott volna a technikai jellegű munkához, a tervezéshez, a karbantartáshoz, az ellenőrzéshez és a kreatív problémamegoldáshoz szükséges emberi tényező.

Ma ugyanilyen forradalmi változások előtt állunk. A vezető tech-cégek azt fontolgatják, hogyan alkalmazzák a generatív MI-t a munkafolyamat előkészítésének és megvalósításának minden egyes fázisában.  Az előttünk álló választási lehetőségek hasonlók azokhoz, amelyekkel az autógyárak szembesültek a huszadik század elején. Vajon a haladó, új technológiákat, a mesterséges intelligenciát a tudásalapú munka automatizálására és a munkavállalók kiszorítására kell használnunk? Vagy hajtóereje lehet a munkavállalói termelékenységnek és a kreativitás növekedésének? Sok mindentől függ, hogy a dolgozóknak elég erős-e a hangjuk, és az ilyen választások hogyan hatnak a termelékenységre és a minőségre.

Vannak olyan okok, amelyek arra utalnak, hogy a WGA sztrájk lehet fontosabb, mint a Ford és a GM gyáraiban folyó szakszervezeti elismerési harcok egy évszázaddal ezelőtt. Először is, a Hollywood kreatív munkavállalói egyedülállóan jól szervezettek és hatalmasak más iparágak munkavállalóihoz képest.

Ha a sztrájk meghiúsulna, akkor más szellemi munkásoknak még kevesebb esélyük lenne befolyásolni a munka és a technológia jövőjét.

Az előttünk álló választási lehetőség történelmi jelentőségű, mivel nyilvánvaló a kísértés arra, hogy a nagy filmstúdiók „automatizálják, amit csak lehet” . Ez az igénytelen megközelítés rövid távon ugyan nyereséges, mivel több olcsóbban előállított show-t tesz lehetővé kevesebb forgatókönyvíró, színész és egyéb stábtagok alkalmazásával.

De a stúdiók nyeresége és a magas színvonalú tartalom nem ugyanaz. Az emberi találékonyság és kreativitás még mindig nem helyettesíthető semmivel.  

Túllépve a hype-on, egyértelműnek tűnik, hogy a mondat következő szavának megjósolása és az interneten elérhető „bölcsességek”  összegyűjtése valószínűleg nem eredményez kiváló művészi tartalmat – még akkor sem, ha a legfejlettebb nyelvi modellek képesek középszerű szituációs komédiákat előállítani.

Ez az olcsó választási lehetőség azért különösen költséges, mert figyelmen kívül hagyja a generatív MI óriási előnyeit a kreatív művészek kezében, akiknek segít a kutatásban és az új ötletek kidolgozásában. Ha sikerül megtalálnunk az utat az innováció felé, a MI további technológiai fejlődést és megerősítést hozhat az emberi találékonyság segítéséhez.

Sok múlik a forgatókönyvírók mostani sztrájkján. Nyilvánvalóan katasztrófa lenne a munkavállalók számára, ha a filmstúdiók kiszorítanák őket a piacról. A szellemi munkát végzők – de valójában minden munkavállaló – remélhetik, hogy a WGA szakszervezet tagjainak nemcsak azt sikerül elérniük, hogy bérük és juttatásaik emelkedjenek, hanem azt is, hogy a technológia támogatásával a mesterséges intelligencia a kreativitást szolgálja, ne pedig a kiszorítást.

Daron Acemoglu 
A szerző bostoni közgazdász-professzor
©Project Syndicate