Igazából meg sem lepődtem, mert már akkor elkezdődött az a mostanra teljesen egyértelművé váló trend, hogy bizonyos politikusokat csak dicsérni szabad. A teljesítményüktől, nyilvános viselkedésüktől, állásfoglalásaiktól függetlenül csak körülrajongani szabad őket.

Persze jelenleg elsődlegesen már nem Matovičról van szó. Ő csak azért jutott eszembe, mert láttam azt a veszekedésbe torkolló interjút, amit Peter Bielik újságíró készített vele. Érdemes megnézni. Ez egy nyílt konfrontáció, de ha belegondolok, milyen oroszlánrésze volt a médiának abban, hogy ez az ember hatalomra került… Matovič az interjúban szokásához híven övön alul lövöldöz, többek között utal arra is, hogy az újságíró apja nem lenne büszke a fiára, ha most hallaná…

Erre az apára, a Laco Bielik néven ismert sajtófotósra, aki fiatalon, munka közben halt meg, amikor egy autóversenyt fényképezett, engem egy szürke kötet emlékeztet a könyvespolcomon. Csak futólag ismertem, de miután egyszer megemlítettem neki, hogy valamikor át kell ugornom Budapestre, hogy megvegyem az „A magányos tömeg” című könyvet, legnagyobb meglepetésemre beállított vele a Nő szerkesztőségébe, ahol szintén közölték a fotóit. „Pesten jártam, hát megvettem”, mondta, és nem fogadta el az érte járó pénzt. A leghíresebb képe tulajdonképpen az ellenállás szimbóluma: 1968 augusztusában készült, egy férfit ábrázol, aki szétnyitott inggel áll a szovjet megszállók tankja elé. Ez 55 évvel ezelőtt történt. Bár Bielik nem vallotta be nyilvánosan, hogy ez az ő képe, a 68-as eseményeket követő normalizáció őt is sújtotta, aztán már csak sporteseményeket fotózhatott. Voltak, akik sokkal rosszabbul jártak. Ha nem igazodtak a hivatalos közbeszédhez, vagyis az akkori főáramlathoz, akkor kidobták őket a munkahelyükről, a pártból, és számos területen diszkriminációt szenvedtek. Persze volt, akit egyenesen becsuktak.

Én mindezeket a dolgokat csak később értettem meg. De arra az éjszakára jól emlékszem. Kisgyerekként éppen a Csallóközben nyaraltam, s az ablakból láttam a lassan bevonuló tankokat. Most is a fülemben cseng az a fémes csikorgás. A környezetemben a felnőttek egyetlen dologtól féltek: attól, hogy háború lesz. Mert ők még mind emlékeztek rá, hogy milyen az, már akinek volt olyan szerencséje, hogy élve megúszta. Ők nem voltak ellenállók, csak békét akartak. Amikor visszatértünk Pozsonyba, a szomszédok elmesélték, hogy a tankok felmentek a várba. Miután elkezdődött a tanév, iskolába menet és jövet, ha felpillantottam a vár teraszára, szemben találtam magam a sarokban álló fegyveres katonával. Nem is értem, hogy lehet az, hogy nem féltem. Talán azért, mert volt köztük olyan is, aki integetett? Mondjuk, én sosem intettem vissza, gyorsan leszegtem a fejem. Szégyellős voltam. Aztán amikor elmentek a tankok és a katonák, felmentünk a várba, és láttam a pusztítást. Korábban az út olyan kövekkel volt kirakva, amelyek között voltak rózsaszín árnyalatúak. Ez nekem nagyon tetszett, a rózsaszín foltok mindig a sonkaszalámira emlékeztettek. Hát ez mind össze volt törve.

Ha háború van bárhol a világon, azóta nekem mindig ezek a kövek jutnak az eszembe. Ha ez történik a kövekkel, mi történik az emberekkel? Sose tudjuk meg