„István királynak a napja van ma. Hivatalos ünnep, munkaszünetes nap. Nem sok szerencsénk van a hivatalos ünnepekkel, de István király valamivel ünnepiesebb mégis a többi hivatalos ünnepnapnál. /…/ Egyébként azonban okos dolog volt ünneppé tenni e napot s még okosabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni.

István király napja ennek az országnak s a magyar nációnak volna névnapja. Mi így gondoljuk. Az ilyen napon egy kicsit illenék a jubilánsnak jobban foglalkoznia magával, mint máskor teszi. Erre talán soha sem volt még nagyobb szükség, mint most.

Vannak dolgok, eseményesek, életre szólók és nagyok, melyeket különös módon elfelejt vagy nem mer megírni a krónikás. Eseményekről, nyilatkozatokról tudunk jó sokáig s nem merünk csak diskurálni róluk. Ott van a király híres mondása, hogy ő hiába élt, ha Magyarország külön vámterülethez jut. Már a verebek is csiripelték, mikor akadt egy bátor zsurnaliszta, aki leírta.

István király országával kapcsolatban sűrűen szaporodnak az elhallgatott események és nyilatkozatok. Csak úgy félve suttognak róluk ittamott. /…/

De az már széltében tudott dolog, hogy jelentős, gondolkozni alaposan tudó emberek maguk között elborultan, desperáltan beszélgetnek fenyegető nagy veszedelmekről. István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé – bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. /…/.

A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egymillió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.

/…/Lehet-e csodálkozni, hogy egy nagyelméjű magyar politikus bizalmas társaságban egyszer így sóhajtott fel: – Ha csak a jó sors nem segít, ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani.

István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s ez országnak, árva, sivár, csúnya, őszi kép kietlenkedik előttünk. Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse [magát] a közeledő veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell!…”

Ady Endre, Nagyváradi Napló
1902. augusztus 20.