Mindig is újságíró akartam lenni. Na jó, ez így túlzás. Volt idő, amikor focista. Zötyögve utaztam hazafelé a VSS Kassa edzéseiről, bámultam ki a villamos ablakán, és olyasmiről ábrándoztam, hogy egyszer majd egy fontos meccsen pályára lépek a magyar válogatottban, s az utolsó percben megszerzem a győztes gólt. Aztán ez elmúlt. Illetve nem, nem múlt el, csak mára ezt az álmot – mondjuk így – ad acta helyeztem.

Apám volt az Új Szó kassai tudósítója. Nyolcvanas évek, se számítógép, se internet, se mobiltelefon. Helyette a Tenkes kapitánya, a Rejtő Jenő-összes, hétvégi kirándulások a Bankón, meg a szombat délutáni NB1-es körkapcsolások a Kossuth rádióban, Novotny Zoltánnal. Mintha tisztább lett volna minden, tisztább és egyértelműbb. Bár lehet, hogy csak gyermekként tűnt annak.

A nyomtatott sajtó is hozzátartozott a mindennapokhoz, nagy, terebélyes újságok az asztalon. Ez a világ éppen eltűnőben van. Hogy mi jön helyette? Senki sem tudja. Átmeneti korban élünk. A tudás és a klasszikus műveltség helyett a tudatlanság és a magakelletés az erény. Már nem az számít, hogy kik vagyunk, hanem hogy kinek mutatjuk magunkat. Látszani fontosabb, mint lenni.

A Vasárnap is átmeneti időket él át. Tizenhét év után távozott a lap éléről Cs. Liszka Györgyi, aki nemcsak főszerkesztő volt, hanem, hogy úgy mondjam, anyánk helyett anyánk is. Egy volt a lappal. A tizenhét év alatt végig, minden áldott nap a Vasárnapért dolgozott, 0–24-ben. Az elhivatott újságíróknál sosincs slussz, nincs fájront, nem teszik le a munkát lapzárta után sem. Mondjuk nem is élnek sokáig, vagyont se halmoznak fel. Ez egy ilyen szakma, legalábbis nálunk.

Azt hiszem, nem túl elegáns kürtök és trombiták nélkül, három szóban köszönni meg Györgyinek, amit a Vasárnapért tett (s nem is ez a megfelelő kifejezés, hogy tett, hiszen nem ezt-azt cselekedett a lapért, hanem a lapért élt), de legyen ez a központi bekezdés: Kedves Györgyi, köszönjük! (Csak jelzem, hogy ez nem búcsú, mert a Napló rovatban időről időre olvashatják majd az írásait. Lesznek még egyéb változások is, új rovatok, új szerzők, erről bővebben hamarosan.)

Az biztos, hogy amíg itt vagyunk, a Vasárnap alternatívát fog kínálni az online hírversennyel, a klikkelési hajszával, az uszító politikai jelszavakkal és a harsogó bulvárral szemben. Szent-Györgyi Albert, a C-vitamint felfedező Nobel-díjas tudós nyilatkozta egyszer, hogy a magyarságot és a kereszténységet nem kiabálni kell, hanem élni. Ez lesz a mottónk.

Azzal kezdtem, hogy mindig is újságíró szerettem volna lenni. Fontosnak tartom hozzátenni: főszerkesztő sosem. Az ilyen funkciókat mindig tisztes távolból figyeltem. Nem komfortos számomra az ilyesmi, semmi érzékem ugyanis a formaságokhoz. Nincs öltönyöm, például. Se zakóm. Nem is lesz. Nyakkendőm se. Ezt úgy kell érteni, hogy pulóverben nősültem. Apósom ritka jószívű ember, de azt hiszem, akkor kissé neheztelt rám emiatt. Aztán beszélgettünk egy jót a fociról. Univerzális nyelv. Tavasz volt, sütött a nap, az esküvő pedig félbeszakadt, hogy megnézzük egy futballmeccs második félidejét. (Megnéztük, a Liverpool 4:1-re győzött.)

Nyolcadik hete készítjük Györgyi nélkül a lapot. Igyekszünk nemcsak életben tartani, hanem hétről hétre színvonalas és hasznos olvasnivalóval megtölteni a Vasárnap családi magazint. Az Önök lapját. Segítsenek nekünk ebben, ha kérhetem. Fizessék elő a Vasárnapot. Ha módjukban áll, másoknak is. Cserébe csak „vért, verítéket és könnyeket” ígérhetek, mint Churchill, amikor kitartásra biztatta az angolokat a német bombázások közepette. S ígérhetek még valamit. Azt, hogy ugyanolyan elhivatottsággal fogjuk készíteni a Vasárnapot – a legnagyobb példányszámú határon túli magyar lapot –, mint eddig. Tisztességgel és alázattal.

Ahogy Kosztolányi írta: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim!”

***

Megjelent a Vasárnap családi magazin 2023. szeptember 12-i számában

Főszerkesztőváltás a Vasárnap családi magazinnál