Olyanok, akik vitathatatlanul Szlovákia hasznára lennének, és akiknek nagyságát az idő is igazolta, mint például Ľudovít Velislav Štúr vagy Milan Rastislav Štefánik. De aztán a fejemben továbbgondolom ezt az ötletet, és hirtelen az egyik buktatót a másik után fedezem fel. A történelmi óriások valószínűleg először politikai marketingesek vagy PR-szakemberek kezébe kerülnének, és ez nem sok jót ígér. Lajosnak először is le kellene borotválnia a legendás szakállát, hogy üdébbnek és optimistábbnak tűnjön az óriásplakátokon. Választási szlogenjét is módosítanák, modernizálnák, hogy ütősebbnek hangozzon. Ahelyett, hogy „A visszaút nem lehetséges, előre kell menni”, valami ilyesmit találnának ki: „Ne térj vissza, go ahead!”, vagy valami hasonló gyöngyszemet.

De ez a legkevesebb. Nem sokáig tartana, amíg a politikai ellenfelek részéről aljas támadások érnék. „Miért választotta a közép-szlovákiai nyelvjárást az írott szlovák nyelv alapjául?” – kérdeznék. „Ez nem lehet véletlen – vagy le se bagózza országunk többi részét, vagy megvesztegették a közép-szlovákiaiak.” Štúrnak a másik nemhez való viszonya, a magánélete is napirendre kerülne. A feministákat és a liberálisokat zavarná, hogy a nemzet szolgálatát részesíti előnyben a nőkkel szemben, míg a konzervatívok képmutatónak bélyegeznék. „Biztos volt valami köze ahhoz az Ostrolucká nevű nőhöz, most mégis szentnek tetteti magát”– suttognák a háta mögött. És szegény Štúr nem győzne álmélkodni.

Štefánik még rosszabb helyzetben lenne – és nem csak azért, mert sokkal kicsapongóbb életmódot folytatott, sőt végül ez talán nem is ártana neki annyira a választáson. Viszont valószínűleg le kellene mondania kedvenc egyenruhájáról, hogy ne tűnjön túl katonásnak. Ehelyett azt tanácsolnák neki, hogy viseljen alkalmi zakót és kevesebb borostát az állán. És elszabadulna a pokol a francia állampolgársága kapcsán. „Egy külföldi uralkodjon felettünk, aki ráadásul csehszlovákista?!” – dörögnének a nacionalista pártok, kérdésekkel tarkítva támadásaikat: „És tulajdonképpen ki fizette a különböző külföldi útjait?” A környezetvédőket az zavarná, hogy a magánrepülőgépeket részesíti előnyben, amivel szennyezi bolygónkat. De talán a legsúlyosabbak a tekintélyelvűségére vonatkozó vádak lennének. „Országszerte utcákat és különböző intézményeket neveztek el róla! Még saját emlékműve is van! – füstölögnének a demokrácia hívei. – Végtére is ez a személyi kultusz kiépítésének az iskolapéldája.”

Összegezve: becslésem szerint a mostani választáson Ľudovít Štúr és Milan Rastislav Štefánik még a háromszázalékos küszöböt sem lépné át, ami ahhoz szükséges, hogy a választáson részt vevő párt az államtól anyagi támogatást kapjon, az esetleges parlamenti mandátumról pedig csak álmodozhatnának. A szavazóhelyiségek bezárása után keserűen megjegyeznék: „Hát, ez az ördögi kísértés és a vele járó tortúra a hátunk közepére se kellett, menjünk inkább szépen vissza a történelembe!”

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese