A díjra az intézmény igazgatója, Hancko László jelölte, aki a főnővér kiváló szakmai felkészültsége mellett kiemelte nagymértékű odaadását, együttérzését az otthon lakói felé. Alázatos munkájával fontos pillére az intézményben dolgozó ellátó személyzetnek és a lakókkal alkotott nagyobb közösségnek egyaránt. Mindennapi tevékenységében, ami a nyolc órás munkaideje mellett valójában 24 órás készenlétet jelent, lelkileg is folyamatosan elérhető a lakók számára. A mesés, természetközeli környezetben található emeletes kastélyban többágyas szobákon osztoznak a lakók, akiknek a napi öt étkezés mellett különféle fejlesztő foglalkozásokat tartanak, kirándulásokat és intézmények közötti találkozókat is szerveznek.

Paxián Zsuzsanna 1990-ben jött az otthonba, ennek már 33 éve. A 43 fő befogadására alkalmas férfi intézet jelenleg is teljes kapacitással működik.

„Mivel ez egy régi kastély, nem tudjuk a standard 2-3 ágyas szobákat megvalósítani itt. Többágyas szobákban helyezzük el a lakókat. Amikor valaki ide bekerül, mi leszünk a családja, mert sajnos azokat, aki ide bekerül, már nem nagyon látogatja a saját családja, csupán egy-egy lakó után járnak el. Ránk vannak utalva mindenben, akkor is ha problémájuk van, vagy ha valamit szeretnének”

– fejtette ki látogatásunkkor lapunknak Paxián Zsuzsanna. Hozzátette, hogy büszke kollégáira, hiszen minden itt dolgozó nővér, kolléga nagyon megértő és empatikus a lakókkal szemben.

„Nagyon nehéz munka ilyen betegekkel dolgozni, elengedhetetlen az együttérzés. Különféle diagnózisú lakóink vannak, például autista, Down-szindrómás, vagy skizofréniával diagnosztizált betegek és más mentálisan sérült lakók is. De mindeközben ők nagyon szerető emberek. Aki jó hozzájuk, annak ezt ők is viszonozzák, és nagyon ragaszkodóak is. Ez volt az, ami engem nagyon megfogott”

– mondta el a főnővér.

A dolgozók folyamatos szolgálatot teljesítenek a bentlakók mellett. A súlyosabb diagnózisok mellett vannak köztük olyanok is, akik szabadon elhagyhatják az otthont, például elintézik maguknak a bevásárlást, vagy feltöltik a telefonjuk a közeli Nagymegyeren. Az intézet főépületében élnek a lakók, a lakószobák mellett itt található a konyha, az étkező is, egy kisebb könyvtár- és foglalkoztató szoba, valamint a bejárat előtérben egy tágas nappali, ahol közösen tévéznek. A főépület körül külön melléképületben rendezték be a szakmai foglalkoztatót, ahol nagyobb csoportos szakköröket és a szupervízori foglalkozásokat tartanak. Mellette található, ugyancsak külön házban a mosoda, a következő pedig a személyzet számára fenntartott adminisztratív épület.

Az otthonban mindennek megvan a helye, a főépület és a melléképületek között elterülő tágas udvaron magas fák, örökzöldek ágaskodnak, alattuk pedig a gondosan rendben tartott kert és pázsit nyújt mesés látványt az arra sétálóknak. Az otthonban három rehabilitációs instruktor foglalkozik a lakókkal, akik kisebb csoportokban rajzolnak, vagy például hímeznek, de van olyan is, akinek mesét olvasnak. Az ágyhoz kötött lakókat tornáztatják, kerekesszékbe teszik őket, majd kiviszik sétálni. A kerti növényeket, a bokrokat, virágokat a lakók ültetik és ők maguk gondozzák, a fűnyírásért és a kisebb szerelési munkálatokért a karbantartó felel. Különféle programokkal gazdagítják a lakók életét, rendszeresen járnak a nagymegyeri termálfürdőbe, kirándulásokra, hamarosan a gyallai csillagvizsgálóhoz látogatnak el, pár héttel ezelőtt pedig közös pizzázáson, majd egy erdei kiránduláson voltak. Baráti kapcsolatot ápolnak a hasonló szolgáltatást nyújtó intézményekkel, például Húsvétkor Légre és Medvére járnak az ottani női lakókat meglocsolni. Évente több bálon vesznek részt, nyaranta pedig sportversenyeken szerepelnek.

A kérdésre, hogy Paxián Zsuzsanna saját magát hol helyezné el ebben a családban, azt válaszolta, hogy azt gondolja, rá inkább anyukaként tekintenek a lakók, sokszor keresik fel lelki problémákkal, vagy csak pár jó szóért.

„Vannak nagyon összetett diagnózisú lakóink. 1966-ban kezdte meg működését az intézet ebben az épületben. Még van három olyan lakónk is, akik a nyitás óta itt élnek. Akkoriban csak 26 éves kor felett mehettek ilyen intézetbe a fiatalok és nagyon sok volt az idős. Amikor én ide jöttem dolgozni, sokkal több, összesen 90 lakónk volt egyszerre. Egy kis idő elteltével határozták meg az otthon számára a 43 fős maximális kapacitást. A bekerülési korhatár pedig 18 évre csökkent. A korai évekkel ellentétben, amikor a lakosok zöme idős volt, most minden korosztály képviselteti magát nálunk”

– mondta el a főnővér. De a vegyes korosztállyal a kihívások is gyarapodtak, melynek ő is és a személyzet többi tagai is igyekszik maradéktalanul megfelelni. Paxián Zsuzsanna eredetileg nem nővérnek készült. Nagymegyeren született, ott járt alapiskolába, majd Somorján végezte el a gimnáziumot, utána pedig szülésznővé képezte magát. Néhány éven keresztül Pozsonyban éltek férjével, ahol egy bölcsödében nővérként dolgozott, majd 1990-ben hazaköltözve nem talált szülésznő pozíciót a közeli kórházakban, az otthon pedig ekkor éppen munkatársat keresett. Elvállalta a pozíciót és azóta sem bánta meg.

„Szülésznőként egy férfi intézetben dolgozni immáron 33 éve bizony nagy pályaváltást jelent. Közben elvégeztem a szükséges továbbképzéseket, szakosodtam és a főnővéri álláshoz elvégeztem a főiskolát is”

– tette hozzá.

A nagyszombat megyei fenntartású Izsappusztai Szociális Otthon is részt vesz a megye által szorgalmazott és támogatott kitagolási, intézményi férőhelykiváltás programban. Saját épületeik műemlékvédelem alatt állnak, ezért a bősi idősek otthonához hasonlóan ők sem dönthetnek szabadon a felújításokkal kapcsolatban. Nemrégiben a nyílászárókat cseréltették ki, melyeknek teljesen hasonlatosnak kellett lenniük a korábbi ajtókkal és ablakokkal.

Paxián Zsuzsanna sok-sok éve nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen otthonban dolgozzon, elmondása szerint a sérült gyerekekkel való munka nagyon megviselné.

„Megértem azt, ha ilyen sérült embereket betesznek egy ilyen helyre, a mai rohanó világban, amikor dolgozni kell, nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy otthon ápolják a családtagjukat. Csak ne feledkezzenek el róla! Írjanak neki egy képeslapot, látogassák meg, küldjenek egy karácsonyi csomagot. Legalább egy évben egyszer-kétszer gondoljanak rájuk! Sok esetben nincs meg ez a kapcsolat a családdal, sajnos olyan, mintha megszűnnének létezni számukra”

– mondta el a főnővér. Kérdésünkre, melyben arra voltunk kíváncsiak, hogy mit üzenne az erre a pályára készülő nővéreknek, azt válaszolta, hogy csinálják azt szívvel, lélekkel és odaadással.

„Sok olyan emberrel találkoztam már, akiknek megkönnyeztem a sorsát. Át kell éreznünk a másik ember problémáját, vele együtt örülni és szenvedni”

– hangsúlyozta Paxián Zsuzsanna.