Igaz, azok a szomszédok, akikről írok, alig pár hete hordták le Pozsonyból a bútorokat, hogy vidéki életet imitáljanak. A kedves utcabeliek itt építkeztek jó pár évtizede, itt neveltek gyerekeket, itt termelik a saját földjükben a sárgarépát, itt temették el a társukat.

Ezeknek az embereknek hála akkor, amikor beköltöztünk a házba, egyszerre közösségben éreztem magam. Ezt biztos az is könnyítette, hogy kismamaként mindenkinek volt hozzám egy-két kedves szava, de volt, hogy a gyerekeimtől kérdezték, kihez tartoznak. Így kerültünk be a köztudatba abban a faluban, ahol nagymamám élt és nevelkedett, édesanyám a községházán dolgozott harminc évig, és ahonnan a férjem származik.

Hogy miben nyilvánul meg az összetartozás? Két házzal arrébb lakik Erzsi néni, aki a gyermekágyas időszak elején bekopogott hozzám és megkérdezte, mit főzzön nekem, mi esne jól. Ő az, aki rendszeresen hozza a kertjében érő gyümölcsöt. Margit néni, aki szemben lakik, mikor nagy pocakkal megérkeztem a bevásárlással, elém sietett, hogy segítsen a nehéz szatyrok cipelésében. Mikor balesetem volt, a kórházban az első, amit jóízűen megettem, az általa leszedett, gondosan megtisztított friss eper volt. Szilvi, anyukám unokatestvére, a buszra várakozó lányomat segítette ki egy kettessel, amikor ő rájött, hogy nem vitt magával innivalót, és hiába akarta a gyermekem visszaadni neki a tartozást, nem fogadta el.

Árpád bácsi, aki – mint a Facebookon kiderült – István, segít Erzsi néninek olyan férfi munkákban, amelyeket napközben maga nem tud ellátni. Mikor a férjem eltörte a lábát, ő vitte ki és hozta be az udvarra a szemeteskukáinkat.

Az összetartozás másban is megmutatkozik. A nyári estéken láttam, a nők pár szál virággal a kezükben közösen mennek bicajjal a temetőbe, előre megegyeznek, ki mikorra készül el, majd együtt hazatekernek, beszélgetnek. Óriási dolgok ezek, főleg olyan özvegyeknek, akik sok időt töltenek egyedül. Ezek az emberi kapcsolatok ugyanis életet tudnak meghosszabbítani, mert megadják az érzést, hogy számítunk egymásnak, van dolgom még az életben.

Ízlelgetem az összetartozás szót. Mit is jelent? Felelősséget? Figyelmet? Hálát? Talán a tudatot, hogy a kapun túl is van valaki, akinek számít, min megyek keresztül, és nem közömbös sorsom alakulása iránt.

S ebben nincs tolakodás, csak a segítői szándék: tisztában vagyok vele, hogy ez a saját érzelmi fordításom, én szeretem ezt így megélni, örömnek. Biztos lehetne tehernek is látni…

Az utcában lakik egy ide költözött szőke hölgy is, aki bohókás, túl a hatvanon, széles vigyorral jár-kel, és messziről érezhető az elsöprő energiája. Megáll, meglesi a kocsiban a babát, és néhány kedves szó vagy kérdés után robog is tovább. Azt mondják, kutatásokkal foglalkozik, de nem tudom, mire én kérdeznék róla, már tova is megy.

S itt, egy hétvégi házban sok időt töltött Zsuzsa néni a férjével, Laci bácsival. Ő is anyukám unokatestvére volt, ennél a családnál párszor nyaraltam kiskoromban. Ő volt az, akinek a hangját az utca végén is hallhattuk volna, harsány, élettel teli nő volt. Az elmúlt hónapokban megint többször találkoztunk, nagyon lehetett őt bírni, nem volt benne más, csak a családja iránt érzett szeretet, minden beszélgetésnek végül ők voltak a témái. Jött, mikor én nem tudtam, hozta a gyerekeimnek az édességet. És beszélgettünk. Mindenszentekkor érkezett a hír, hogy elhunyt. Az utcában hallotta a férjem, már tudták a szomszédok. Nagyjából ugyanakkor hívott a nővérem.