Search by category:
Egyéb kategória

Ady versei szárnyakat kaptak

Ady versei szárnyakat kaptak

Juhász Katalin

2023. 11. 07., k – 10:40

Ha Ady Endre verseiből lírai kisfilmek készülnének, ilyen lehetne a zenéjük – futott át az agyamon a dugig megtelt ruzsinovi kultúrházban. Végre Pozsonyba is eljutott a Lennék valakié – Ady szimfonikusokkal című produkció, amelyre régóta kíváncsi voltam.

A fő szervező Antal Ágota szerint eddig több mint kétezren látták az előadást: Tatabányán, Komáromban, Dunaszerdahelyen, Királyhelmecen, és Ady városában, Nagyváradon is. Pozsonyból pedig Kassára indult a mintegy ötven szereplő, ahol tegnap lezárták ezt az évet.

Bevallom, vasárnap este nem tudtam, előadásra vagy koncertre megyek-e, mert megszoktam, hogy mindent besorolok, felcímkézek, előzményeket keresek hozzá. Eszerint van a szavalt vers, amely akkor jó, ha a költő mellett az előadó személyisége is megmutatkozik benne. A megzenésített vers egy külön műfaj, emészthetőbbé tesz magvas gondolatokat, eljátszik a versdallammal, új színt visz a szövegbe – a Kaláka az abszolút etalon ebben. Szimfonikus művet azonban kevesen írnak egy-egy költő verseire. A magasztos és grandiózus hangszereléseket felvonultató műfaj sokak szerint nem arra „hivatott”, hogy holmi versekhez képezzen kulisszát.

Szerencsére Pető Zoltán ezt nem így gondolja. Az erdélyi zeneszerző kb. húsz éve felkérést kapott néhány Ady-vers megzenésítésére. A feladathoz a megszokott módon állt hozzá, egy szál gitárral. Ám egyszer csak megszólalt odabent egy egész szimfonikus zenekar…

A kezdetekről kb. ennyit tudtam az írásos feljegyzésekből, illetve láttam egy-két videót a YouTube-on, amelyek nem igazán győztek meg. Most már értem, miért: a kiragadott részletek nem adják vissza az összhatást, az egymásba kapaszkodó dalok erejét, az egész előadás sajátos, egyszerre emelkedett és földközeli atmoszféráját.

Azért beszélek dalokról, mert ezeket a megzenésítéseket akár egy popzenekar is előadhatná, olyannyira közérthetőek és egyszerű szerkezetűek. A szimfonikus körítés viszont annyit ad hozzá az alaphoz, mintha egy pizzára felpakolnánk nyolc-tíz dolgot, a sajttól a tükörtojáson át az olajbogyóig. Ananász viszont szerencsére nincs rajta – ezt máris kifejtem.

A szerző többnyire lírai, filmzeneszerű tételeket komponált a többnyire szerelemes versekhez. Vannak musicalszerű megoldások is, amelyek szintén kellemesen simogatják hallójáratainkat. De semmi nincs bennük, ami nem odavaló, illetve csak hatásfokozóként működik. Azok számára is élvezhető a koncert, akik még sosem hallottak szimfonikus zenekart élőben, Ady verseivel pedig az iskolában találkoztak utoljára, és úgy kezelték őket, mint a matekpéldákat vagy a hangyasav képletét. Olyan az egész, mint valamiféle beavatás a zenébe és a lírába. Ráadásul nem a legelcsépeltebb Ady-versekből áll össze a mű „librettója”, csupán három-négy ilyet számoltam meg, az egyikből csak részlet hangzott el. A lírai alapanyag ezért nagyon frissen hatott, gyakran volt olyan érzésem, hogy egy kortárs verset hallok. A zene pedig szó szerint szárnyakat adott a költeményeknek. Volt, hogy szavaltak a színészek/énekesek zenei kísérettel, de legtöbbször énekeltek, három szólamban, vagy éppen szólóban.

Horváth Loretta operaénekes Győrből érkezett, az ottani Richter János Zeneművészeti Középiskolában tanít. Anno Mórocz Virágot is tanította, aki a másik női hang ebben az előadásban, és aki azóta már a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia diákja. A markízás sorozatokban és mindenféle műsorokban országos sztárrá avanzsált, kassai származású Tóth Károlyról pedig kevesen tudták, hogy ilyen jó hangja van. Mindhárman prózában is megszólaltak itt-ott, de az ének dominált, és remekül összeillik a három orgánum. Egyébként anno Derzsi Györggyel kezdték ezt a projektet, az ő helyére került Tóth Károly, és csillagos egyesre sikerült megbirkóznia a feladattal. A „számok” közötti összekötő szöveget Szebellai Dánielre, a Komáromi Jókai Színház fiatal művészére bízták, ezek a versrészletek afféle malterként szolgáltak, kezdésként pedig, egy izgalmas Best of Ady-egyveleget hallhattunk, híres és kevésbé híres sorokból összerakva.

A zenét pedig a Szlovák Nemzeti Színház operájának 45 tagú szimfonikus zenekara szolgáltatja. Ehhez nincs mit hozzátenni, ez önmagáért beszél, hiszen az ország egyik legjobb nagyzenekaráról van szó. A szlovák zenészek állítólag verscímekből is megértették a lényeget, nem kellett nekik lefordítani a költeményeket. A karmester az a Cseh Tamás volt, aki egyébként az említett zenekar tagja (első szólóbrácsása), azaz saját kollégáit vezényelte – ami nyilván egyszerre könnyű és nehéz feladat, hiszen egyrészt jól ismeri őket, másrészt pár nappal korábban köztük ült az árokban egy előadáson, most meg karmesteri pálcával irányítja őket…

Örömmel konstatáltam, hogy egy abszolút közönségbarát, egyben igényes szimfonikus mű született, amely az irodalomkedvelőket közelebb hozza a komolyzenéhez, a komolyzene rajongói számára pedig megnyit egy másik univerzumot. Idén már nem látható, de kíváncsian várom, hogyan alakul a Lennék valakié sorsa. Ez elsősorban a menedzselésen múlik, ehhez kívánok sok sikert a fő szervezőnek, hogy minél többen részesei lehessenek az élménynek.

Read More

Post Comment