Abban az évben, amikor megvertük az idelátogató bolgárokat, a litvánokat, a szerbeket és a mon-tenegróiakat is, és évek munkájának gyümölcseként rettegetté vált a magyar válogatott otthona.

Abban az évben, amikor 1976 után veretlenül zártuk az évet. Hiszen az utolsó pillanatban már nem jön az ellenfél, és nem szerzi meg a győztes gólt (még jó, hogy Ibrahimovic visszavonult), hanem nekünk kedvezően pattannak a labdák a hosszabbítás hosszabbításában is.

Abban az évben, amikor csoportelsőként végeztünk a selejtezősorozatban és az utolsó három-négy meccs előtt nem kellett matekozni, és a „már-már tét nélküli” vasárnapi mérkőzésen nem nekünk kellett figyelni a csoport másik találkozójának eredményét.

Abban az évben, amikor Szoboszlai Dominik a világ egyik legjobb középpályásává és Szalai Ádám visszavonulása után, a válogatott igazi kapitányává érett.

Vasárnap, a 2016-os Európa-bajnokság után először, újra a kapu mögötti szektor legelső sorában szurkoltam végig a mérkőzést, így a csapatkapitány dupláját csak messziről láttam. Azt viszont közvetlen közelről néztem végig, amikor, a felvidéki gyökerekkel is rendelkező Dibusz Dénes néhány másodpercen belül négyszer (három a magyar igazság, egy meg a ráadás) védett és a végén felénk fordulva magasba emelte a labdát. Sosem felejtem el.

Mint ahogy azt sem lehet kitörölni majd az emlékezetemből, amikor a harmadik gól után a székekre állva tomboltunk a lefújásig. Gyerekként aligha mostam volna kezet most néhány napig, sőt hétig, hiszen a válogatott minden játékosával sikerült lepacsizni. Ezt megkoronázandó pedig Marco Rossival egy közös fotó is készült, a lelátóról félig lelógva, de a sajtókapcsolatokat kihasználva profi fotós által. Ezúttal is köszönet jár kollégámnak, hogy nem kellett az örömtől remegő kézzel egy ügyetlen szelfivel megörökíteni a nagy pillanatot.

Marco Rossival akkor készült az első közös képem, mikor a DAC edzőjeként a Dinamo Tbiliszi otthonában továbbjutásra vezette a sárga-kékeket. Ott a mérkőzés előtt azt mondta, az utolsó percben kell lőni a továbbjutást érő gólt, mert akkor már nem tud az ellenfél válaszolni. Akkor a 94. percben Bayo talált be, a bolgárok elleni meccsen pedig Petkov 97. percben szerzett góljánál is a Mister szavai jutottak eszembe. A 2018-as utolsó perces gól a továbbjutást, a 2023-as pedig a kijutást jelentette.

Mikor belekezdtem ezen sorok írásába, szerettem volna megfogalmazni azt, amit az elmúlt egy évben barátaim társaságában átéltem a lelátón. Rengeteg pillanat jut eszembe. Amikor egymás nyakába borulva ünnepeltünk, vagy amikor idegeneket ölelgettünk a gólok után. Amikor könnyes szemmel néztünk egymásra a Himnusz alatt, vagy amikor elcsíptünk a játékosok részéről egy kikacsintást. Amikor 5-6 éves gyerekek szurkoltak közöttünk fáradhatatlanul a székre felállva, hogy azért a meccsből is lássanak valamit, vagy amikor a görögtüzet eloltó tűzoltón a kabátja alól előbukkant a Magyarország feliratú póló. Amikor még a metrón is mindenki énekelte a jól ismert rigmusokat, vagy amikor a szerbek ellen a lefújás után jóval, a levezető futást megejtő játékosok még újra megtapsolták a még mindig ünneplő drukkereket. És még sorolhatnám… Marco Rossi azonban, ahogy mindent, ezt is remekül megfogalmazta vasárnap este: „Ha nem személyesen éled meg, akkor ezt nagyon nehéz átadni, elmesélni.” Márpedig ha ő azt mondja, akkor így is van, de azért megpróbáltam.

Indulhat az utazás!