Nézem a képet, próbálom kitalálni, milyen emberek lehettek. Nem sokat tudok róluk, csak amennyit a nagymamám mesélt. A dédanyám, Somodi Etelka tele volt művészi ambíciókkal, szépen festett, hangszeren játszott, idegen nyelveken beszélt. Nem talált beteljesülést a falusi társadalom asszonyoknak kijelölt sorsában. A dédapám, Huszár János kalandos életet élt. Volt kéményseprő, malom- és mozitulajdonos, gépész, villanyszerelő. Izgága természete folyton valami új felé hajszolta. Családja szükségleteivel nem sokat törődött. Nagymamám érezhetően Etelka pártján állt Jánossal szemben.

A mozi, az az átkozott mozi, mondogatta. Minden rossznak az volt az okozója.

Pár hete meghívást kaptunk nagymamám legfiatalabb unokatestvérétől, aki ma is Kerekegyházán él. Emlékkiállítás lesz a volt mozi épületében. Akkor még nem sejtettem, hogy az egykorvolt mozi történetén túl dédszüleim életébe is bepillanthatok.

Dédapám rendkívüli műszaki tehetséggel megáldott ember volt. A kiállított fényképekről egy sötét hajú, sötét szemű, merész pillantású, bajszos, fiatal férfi néz rám, szája sarkában mosoly bujkál. Mozgófényképüzemi gépkezelői igazolvány Huszár János Miklós részére, aki született Kalocsán, 1903. aug. 22-én. Mozigépész-tanfolyam elvégzéséről tudósító bizonyítvány. Családi kép, dédapám és dédanyám között egyéves kisbaba, nagymamám bátyja. De van itt még más is: annak a hajdani kisbabának időskori visszaemlékezése apja életművére. „Apukának életében két nagyszabású vállalkozása volt Kerekegyházán. Máig sem tudom, hogy mi késztette Apukát ezekre a vállalkozásokra, szakmai ambíció vagy anyagi gyarapodás reménye, vagy mindkettő. A család anyagi helyzete kielégítő volt a 30-as években. Szép kertes családi házban laktunk. Nyári hétvégeken Anyuka kecskeméti barátnői, volt iskolatársai férjeikkel biciklivel kijöttek Kecskemétről. Ilyenkor vidám flekkensütést rendeztünk.” Így kezdődik a visszaemlékezés, melyből megtudhatjuk, hogy Huszár János először azt vette a fejébe, malmot épít. Hiába volt már Kerekegyházán két malom, hiába figyelmeztette az apósa és mások is, hogy új malomra nincs szükség, Huszár János felépítette műszaki szempontból tökéletes hengermalmát. Hamar kiderült, hogy a malom kapacitása túl nagy, működtetése nem gazdaságos. Kiadás sok volt, bevétel kevés, János hiteleket vett fel, melyeket alig bírt fizetni, családja anyagi helyzete leromlott. 1941-ben árvíz döntötte romba a malom épületét és dédapám álmait.

A malom elvesztése után nem nyugodott, új vállalkozásról álmodozott. 1943-ban kezdte el építeni a leendő mozit. Dúlt a háború, kockázatos volt minden befektetés, de János most is fittyet hányt a racionális érvekre, s felesége, Etelka határozott ellenzését is semmibe vette. A mozi minden pénzt elvitt. Elvitte a szép kertes házat, Etelka arany karóráját, s hitelre is szükség volt újra. A család egy bérelt villába költözött.

„A mozi építésével és műszaki felszerelésével Apuka ismét tökéleteset alkotott. Éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozott az építkezésen, a műszaki felszerelést pedig teljesen egyedül végezte.” Ő készítette az épület tervrajzait is. Az üzemeltetésbe bevonta a családtagokat is, fia a filmeket tekercselte, a kályhát fűtötte, a motort felügyelte, felesége pedig a filmek beszerzését intézte „nagyon jó ízléssel válogatva”.

A mozi kezdetben nem bizonyult jövedelmezőnek. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a pénz rohamosan romlott. A háború után apránként kezdett csak emelkedni a bevétel. János lassan föllélegezhetett.

És akkor jött az új rezsim. „Értesítjük Címet, hogy a mozgóképszínház épülete állami tulajdonba került. Térítési összeget nem folyósítunk.” Ennyi. Egy kis cetli elegendő volt egy család kisemmizéséhez.

János és Etelka Tatán fejezték be életüket, ahová időközben felnőtt fiuk menekítette őket a B-listázás elől. Lányuk, a nagymamám sem maradt Kerekegyházán, férjével és gyerekeivel Kecskemétre költözött. Ott születtem én is.