Előtte más volt. Minden más. Én is más voltam, de most nem magamról akarok írni. Csak nőtt és nőtt. Mármint a feleségem pocakja. Néha rúgott, persze. A downos babák ugyanúgy rugdosnak.
Nem tudtuk. Nem voltunk szűrésen. Sejtettük, persze, pontosabban megvolt az esélye, de tudni nem tudtuk. Igen, hívők vagyunk, de nem ez volt a fő ok. Nem azért nem mentünk el szűrésre, mert az valahol tiltva van.
Meglepett, persze. Amikor megszületett és mondták, hogy elképzelhető, aztán később, hogy minden jel arra utal, az meglepett. Meg is döbbentett. Három éjszaka nem tudtam aludni, annyira. Böngésztem a világhálót, és amit csak találtam, mindent elolvastam a Down-szindrómáról.
Azt hiszed, megtudtam valamit? Nem tudtam meg semmit. Pontosabban valamit azért igen, de ezek inkább mind csak általános tudnivalók voltak. Külsőségek. Arról, hogy a fiunk milyen lesz igazán, arról semmit sem találtam. Egy downos emberkének ugyanúgy van saját személyisége. Erről pedig hiába kerestem volna bármit is a neten.
Más, persze hogy más, ezt nem tagadhatom, talán nehezebb is vele néha, igen, de még csak nem is ez a lényeges különbség. A szülőség megélése más.
A szülés utáni első napok felhőtlen boldogságába valami belepiszkít. Nem ő tehet róla, és ezt tudod. Miről is tehetne egy apró kisgyermek?! Mégis ott mocorog a kisagyadban valami, és emiatt a valami miatt nem tudsz úgy örülni, mint ahogy azt előre elképzelted. S nem is tudsz úgy álmodozni.
Olyan gondolatok kúsznak be a fejedbe, hogy mi lesz, ha veled vagy a feleségeddel történik valami. Ki fog rá vigyázni? Megtanul beszélni? Fog tudni járni? Befogadják őt? Elfogadják?
Nehéz volt őt megfogni. Lógtak a végtagjai pici babaként. Nem volt ereje megemelni a kis kezét az izomgyengesége miatt. Négyéves volt, és még nem járt. Utána mégis megtanult. El tudod képzelni, milyen boldogok voltunk, amikor végre magától elindult!? A legszebb karácsonyi ajándékunk idén, hogy naponta gyalogszerrel be tudjuk járni fiunkkal az Óvárost. Idén először tudjuk kiélvezni igazán a karácsonyi vásárt.
Fiunk első lépteivel magam is rájöttem valamire. Hogy nincs is akkora különbség közte és más gyerekek között. Hogy végülis ugyanolyan fázisokon megy keresztül, mint mások, csak nála minden késve történik meg. Miért lenne ő ettől kevesebb?
Miért kellene mindenkinek mindenben elsőnek lennie? Nem beszélve arról, hogy véleményem szerint ez végtére is csak illúzió. Senki sem tökéletes mindenben. Akinek jól megy a matek, nem biztos, hogy olyan gyorsan fut. Aki szépen énekel, talán kevésbé ügyes a gyakorlatias dolgokban. Kevesebbet érsz, ha nem vagy cégvezető vagy olimpiai bajnok vagy egyetemi professzor?
Hányan és hányan járunk meggörnyedve a tehertől, hogy a tökéletességre vagy annak mímelésére lettünk nevelve? Ha hibázol, rossz vagy. Meg leszel feddve. Kinek jó ez és miért?
Néha úgy érzem, megbolydult a világ. Egymásra támadunk a legkülönfélébb okok miatt. Mert a másik másként gondolja ezt vagy azt, vagy ha úgy is gondolja, ahogy mi gondoljuk, hogy gondolnia kellene, akkor nem eléggé gondolja úgy. Ha mégis úgy gondolja, ahogy szerintünk gondolnia kellene, és az intenzitás is megfelelő, akkor meg biztosan csak megjátssza magát. Biztosan csak számításból teszi. Persze hogy azért, mi másért is tehetné!?
Minden gyanakvásunk, gyűlöletünk mögött ott motoszkál a félelem, hogy csak nehogy lelepleződjünk. Csak ki ne derüljön, hogy mi sem vagyunk annyira tökéletesek, mint azt magunkról hinni szeretnénk. Hogy gyakran olyan túlzott elvárásokat támasztunk másokkal szemben, amiknek valójában mi magunk sem vagyunk képesek megfelelni. Félünk gyengének mutatkozni, rettegünk saját törékenységünktől, tökéletlenségeinktől.
Talán a fogyatékossággal szembeni merev össztársadalmi averzió is valahonnét innét ered. Egy sérült ember akarva-akaratlanul is egyfajta tükröt tart a külvilágnak, amibe belenézve saját esendőségünk is visszatükröződhet. Saját gyengeségeink. S ezt nem mindenki tűri el. Innét fakad a szegregáció, az ujjal mutogatás, a kigúnyolás. Hiszen milyen jó, hogy végre nem ránk mutogatnak ujjal, hogy végre nem minket gúnyolnak ki, nem minket „cseszegetnek”!
Úgy gondolom, a leggonoszabb reakciók mögött az rejlik, hogy az ilyen embereket gyerekként vagy akár felnőttként hasonlóképp megaláztak. Hogy hasonlóképp gonoszkodtak velük valamilyen vélt vagy valós gyengeségük miatt. Innét nézve persze, még ha fáj is, valahol érthető, hogy azt a sérelmet, amit ők elszenvedtek, igyekeznek másokra testálni. Egyetlen gondja ennek a reakciónak, hogy hiába röhögsz ki egy sérült embert, hiába mutatsz rá ujjal s gúnyolod ki, azzal még nem gyógyítod be magadban azt a sebet, amit mások ejtettek rajtad. Sőt, talán csak még inkább elkaparod.
Azért persze nem mindenki ilyen. Az egyik kedves barátunk, Tánya, aki zenetanár és közel is lakik hozzánk, nemrégen átjött, mert nem volt náluk este villany, és félt a sötétben. Az élettársa zenész, koncertje volt. Kisfiunk még nem aludt, először meg is szeppent, hogy mit keres itt ez a néni. Aztán Tánya elmondta neki az egyetlen magyar mondókát, amit ismer, és ezzel azonnal levette a lábáról. A fiunk még egy saját játékot is kitalált. Az volt a lényege, hogy ő hangosan felnevetett és Tányának utánoznia kellett. Ilyen boldognak rég nem láttam őt. Pedig vendégünk nem csinált semmi különöset. Egyszerűen csak gyereknek nézte őt. Nem fogyatékosnak, nem downosnak, gyereknek. S egy gyermek mit szeret a legjobban? Hát persze, hogy játszani! Alig várja már, hogy Tánya néni ismét átjöjjön hozzánk.