A legismertebb magyar versről van szó, melyet kisiskolás kortól kezdve minden magyar ember kívülről tud. Meghatározza az identitásunkat, egy nemzet részévé tesz bennünket, és a hozzá kötődő szokásokat is ismerjük: magától érthetődő számunkra, hogy állva hallgatjuk, énekeljük, illetve szilveszterkor ezzel köszöntjük az új évet. És talán nem is tudjuk, hogy ez a két dolog kifejezetten magyar sajátosság, rajtunk kívül sehol a világon nem praktizálják.

Kölcsey Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetünk legnagyobb remekét, amelynek kéziratát 1823. január 22-én tisztázta le. A Szatmárcsekén remeteként élő költő, aki 1838-ban halt meg, és álmában sem gondolta volna, hogy az a verse, amelyet ő maga közepesnek tartott (anno be sem válogatta legszebb költeményeinek gyűjteményes kötetébe), egyszer a magyar nemzeti identitás egyik legfontosabb jelképe lesz.

A vers megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Színház akkori karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a zeneszerző vezényletével. Szélesebb nyilvánosság előtt ugyanazon év augusztus 10-én énekelték először az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor, hivatalos állami ünnepségen pedig 1848. augusztus 20-án csendült fel először. Akkoriban ünnepi alkalmakkor még felváltva vagy együtt énekelték a Szózattal, a szabadságharc leverését követő elnyomás időszakában aztán – mondhatni közmegegyezéses alapon – a Himnusz lett a magyarok nemzeti imádsága. Több mint másfél évszázadnyit kellett várni arra, hogy ez a dal hivatalosan is a magyar nép himnusza legyen. A közösség tette azzá, ebben is egyedinek számít világviszonylatban. Tíz egymást váltó politikai rendszerben, az Osztrák–Magyar Monarchiától a Horthy-rendszeren át a Kádár-korszakig a mindenkori vezetés pályázatokat írt ki a szövegre, zenére – nem vették észre, vagy inkább nem akarták észrevenni, hogy Kölcsey verse már ott van a nép ajkán. Csak a rendszerváltáskor foglalták először törvénybe, hogy ez a magyar himnusz.

„A kommunista pártvezetést különösen az bosszantotta, hogy a szöveg Isten nevével indul. Révai József kulturális miniszter – elismerésre méltó ízléssel – Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. A történet két verzióban is fennmaradt (…) // Az első változat szerint a miniszter a Kodály Kossuth-díjának átadását követő fogadáson fordult a zeneszerzőhöz: Van még a tanár úrnak egy adóssága velünk szemben. Írjon nekünk a tanár úr új himnuszt! – mondta. Kodály kurtán válaszolt: »Minek? Jó a régi«” – olvashatjuk Nyáry Krisztián könyvében (Általad nyert szép hazát, Corvina Kiadó 2020), amelyben a szerző szórakoztató, közérthető, olvasmányos formában ismerteti a himnusz, illetve a nemzeti himnuszok történetét. A kötetből megtudhatjuk azt is, mi köze Kisfaludy Sándornak és a badacsonyi bornak az Európai Unió himnuszához, miért énekelnek világszerte vallási himnuszként haszid zsidók egy szerelmes magyar virágéneket, mitől székely a székely himnusz, miért hasonlít a szlovák himnusz egy magyar népdalra, az izraeli himnusz pedig egy magyar katolikus egyházi dalra.

A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben. Szavai szerint ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. „Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is”. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december 29-én határozott a magyar kultúra napjának megtartásáról, a rendezvényekre először 1989 januárjában került sor. Az Országgyűlés 2022 decemberében hivatalosan is a magyar kultúra napjának nyilvánította január 22-ét.

Az ünnep alkalmából Magyarországon, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről. Kiállításokat és koncerteket rendeznek, könyvbemutatókat, irodalmi esteket és színházi előadásokat tartanak. Nálunk a legizgalmasabb programnak az a pozsonyi előadás ígérkezik, amelyre január 24-én kerül sor Pozsonyban, a Liszt Intézetben, ahol Nyáry Krisztián irodalomtörténész és Bősze Ádám zenetörténész mesél a himnusz keletkezéséről irodalmi és zenei kontextusban. (Ez itt nem a reklám helye, mivel a regisztrációhoz kötött program máris telt házas – többen nem férnek el az intézet meglehetősen szerény kapacitású termében, ahol a csillárokon sem lehet lógni, mivel nincsenek csillárok). Kárpótlásul következzék még egy idézet Nyáry Krisztián könyvéből: „Amikor kisgyerekként megtanuljuk a dalt, majd nem sokkal később a teljes verset, egy beavatási rítusban is részt veszünk: a szöveg kijelöli számunkra azt a történeti közösséget, amelyhez magyarként tartozunk. A Himnusz elbeszéli a magyar nemzet történetét, ahogyan megteremti a közös eredet mítoszát is. Ez persze nem csak a magyar himnusz sajátja: a nemzet-államok létrejöttével párhuzamosan minden nemzeti közösség kialakította az együvé tartozás és a másoktól elkülönülés jelképrendszerét. Hiszen egy modern nemzet egyszerre jogi és politikai konstrukció, valamint sajátos jelrendszer is: közös jelképek, szimbólumok, mítoszok, magatartásformák összessége, amelyek idegenek számára is láthatóvá teszik a nemzet önállóságát, egyediségét – azaz a létezését. Amikor a magyar gyerekek elsajátítják ezt a jelrendszert, egyszersmind azt is megtanulják, hogy ők magyarok, és vannak mások, akik nem azok.”

Bősze Ádám zenetörténésztől pedig megtudhatjuk (mi, szerencsések, akik időben regisztráltunk a pozsonyi rendezvényre), hogy hány perc alatt írta (ráadásul szobafogságban) Erkel Ferenc a Himnusz zenéjét, van-e a műnek egyáltalán hiteles kottája, és mi köze ehhez az egészhez Dohnányi Ernő zeneszerzőnek. Ez utóbbit eláruljuk: Erkel gyorsabb ritmusú, katonadalos, verbunkos stílusban írta meg az eredeti dallamot, amelyet később, egész pontosan 1937-ben Dohnányi átdolgozott. Ezt a verziót énekeljük a mai napig. A 20. század elejéről ránk maradt első hangfelvételek lényegesen eltérnek attól a változattól, amelyet mi ismerünk.

Hankiss Elemér szociológus, filozófus és irodalomtörténész még 1983-ban megállapította, hogy két pesszimista himnusz van a világon: az uruguayi és a magyar. A többi nép himnusza dicsőít, felemel, büszkeséget idéz elő, a magyar viszont önostorozó és szomorú, aminek szerinte komoly hatása van a magyar néplélekre.

A magyar kultúra napjához kapcsolódva adják át Budapesten a művészetekkel, pedagógiai munkával kapcsolatos szakmai elismeréseket is, köztük a könyvtári és közművelődési szakmai díjakat, a Kölcsey-emlékplakettet, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány Kultúra Lovagja címét, Kolozsvárott pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat.