Egyre nagyobb teret hódítnak a független filmes produkciók az animációs Oscar-esélyesek között, és újra megbizonyosodhatunk arról, hogy a Netflix élvonalas animációkat gyárt. Úgy tűnik, az amerikai filmakadémia egyre inkább figyel a világ más tájai felé, a Disney pedig, mely éveken át számított az animációs kategória teljhatalmú urának, végérvényesen kiesett az irányadó szerepéből. Idén csupán két hollywoodi produkció került a jelöltek közé – az egyik a Disney és a Pixar együttműködésében létrejött Elemi, a másik a (szintén a Disney alá tartozó) Marvel Pókember – A pókverzumon át. Csak összehasonlításképpen, két éve az öt jelöltből négy készült hollywoodi stúdiókban (ebből három volt a Disney, egy a Sony Entertainment produkciója), míg a jelöltek listáján egyetlen független film árválkodott csupán.

Hayao Miyazaki animéje nem számít meglepetésnek a jelöltek listáján – már csak azért sem, mert a világhírű japán rendező egyszer már elnyerte a legjobb animációs filmnek járó Oscar-szobrocskát. A fiú és a szürke gém című alkotása ismét gyönyörű látványvilággal és gazdag, filozofikus tartalomba hajló mondanivalóval rendelkezik. Az alkotást mi is megnézhetjük, hiszen a múlt hét óta nálunk is vetítik a mozik.

Nem úgy, mint a Robotálmok című spanyol–francia koprodukcióban készült produkciót, melyet egyelőre sajnos egyetlen hazai film-forgalmazó sem tűzött műsorra (a magyarországi mozikban azonban április végétől vetítik). Kár érte, ugyanis egy kifejezetten izgalmas alkotásról van szó, mely ráadásul számos nemzetközi díjat zsebelt be, többek között a műfaj legfontosabb nemzetközi seregszemléjén, az Annecyi Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon vitte el a legjobb film díját. A Robotálmok az amerikai Sara Varon képregényéből készült, a történet a nyolcvanas években játszódik, főhőse egy magányosan élő kutya New Yorkban. Rendezője a spanyol Pablo Berger, a kortárs spanyol film egyik legfontosabb alakja.

Az ötödik jelöltet, melynek a legnagyobb teret szenteljük ebben a cikkben, azonban otthon is megnézhetjük, hiszen a Nimona forgalmazója a Netflix. A connecticuti rendezőpáros, Nick Bruno és Troy Quane animációjának nehéz lenne egyetlen címkével jellemezni a műfaját – bár első blikkre jogosan merül fel a fantasy, a produkcióban a kalandfilm, a thriller, a sci-fi elemei is megjelennek, na meg egy jó adag száraz humornak köszönhetően a vígjátéké is. Szintén képregény-adaptációról van szó, a forgatókönyv ND Stevenson azonos című képregényén alapul. ND Stevenson egy amerikai fiatalember, aki vizsgafeladatként készítette a képregényt, mely aztán meghódította az internetet és bezsebelte a műfaj legjobbjainak járó elismeréseket. A képregényre évekkel ezelőtt a Disney is rátette a kezét – a megfilmesítés tervéről később azonban lemondott, a produkció gyártását végül a Netflix vette át.

A Nimona júniusban került a streamingszolgáltató kínálatába, azóta tekintélyes rajongótábort szerzett magának, és jó eséllyel kultfilm válhatott volna belőle a fantasyrajongók körében. Azzal, hogy Oscarra jelölték, így most még többen megismerhetik, azok is, akiknek a fantasy egyébként nem kerülne a látókörébe. Lássuk, miért érdemes megnézni.

A Nimona egy hibrid világban játszódik: egy középkori világ esztétikájával meghintett futurisztikus metropoliszban, ahol páncélos lovagok harcolnak a birodalomért és nemes eszmékért, miközben repülő járművek suhannak körülöttük, melyek a másodperc töredéke alatt kapcsolnak nulláról fénysebességre. Ahogy azt az ősi legenda tartja, sok-sok évvel ezelőtt egy borzasztó szörny sanyargatta a birodalmat és kötötte gúzsba az emberek életét, míg egy hősnő le nem győzte. Most az ő gigantikus szobra magasodik a metropolisz fölé, ahol villogó billboardok hirdetik, hogy a szörnyek ellenségek.

Főhősünk egy lovag, Ballister, aki földönfutóvá válik, miután egy aljas csel bábfigurájaként a királynő gyilkosa lesz. Ballister bármit megtenne azért, hogy ismét a birodalom vezetésének kegyeibe férkőzhessen – csakhogy jelen pillanatban ő az első számú közellenség, mindenki elfordul tőle, még romantikus partnere is, az aranyhajú Ambrosius, aki szintén a királynő seregének lovagja. A filmben tehát megjelenik egy LMBTQ-szál, azonban nem ez a központi téma. A kérdés, amelyet a történet boncolgat, sokkal inkább az, hogy milyen elvek mentén taszít ki magából valakit a társadalom: hogy milyen szociális és politikai meggyőződések alapján vagyunk hajlamosak szörnyeteggé változtatni másokat.

S mikor épp az egész birodalom Ballistert üldözi, egy különleges vadóc szegődik a kegyvesztett lovag nyomába. Nimona egy punk-metál elemeket vegyítő furcsa lány, aki szintén bujkál a többiek elől. A lánynak ugyanis rendkívüli képességei vannak: Nimona alakváltó lény. Emiatt pedig nem képes együttélni az emberekkel, hiszen az emberek szemében nem más ő, mint a félelmetes szörnyeteg, a birodalom ősi ellensége.

Lassanként kiderül, hogy a marcona külső és vásott viselkedés mögött sokkal több a szeretetéhség, mint az elsőre tűnik, és az is, hogy az ősi-hősi lovagi eszmények nem is annyira feddhetetlenek. A néző pedig ráeszmél, hogy itt nem csupán egy szimpla didaktikus meséről van szó, hiszen a történet bonyodalmai bizony párhuzamba hozhatók az aktuális közéleti történésekkel. Itt nem csupán a jó és a gonosz küzd meg egymással, hanem megfogalmazódik annak kérdése is, hogy mi van akkor, ha az egész társadalmi berendezkedésünk, úgy ahogy van, hibás.

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a produkció mindemellett rettentő humoros. Ha szeretnénk tehát pótolni az elmaradt Oscar-jelölteket, nyugodtan kezdjük ezzel.​