A Hatvani-Deutsch, Benies és Schöller családok mint főrészvényesek által még a Monarchiában, 1893-ban alapított cukorgyár ipari sikertörténet volt már a kezdetek kezdetén, az említett koronás kéményt 1896 – ban húzták fel. 1903-ban, a gyár tíz éves évfordulóján Borovszky Samu a Bars vármegye monográfiájában adott részletes leírást az üzemről – mondta el az Új Szónak Juhász Gábor lekéri helytörténész, a gyár történetének alapos ismerője. A helyi és környékbeli gazdák a gyárnak termesztették a cukorrépát. A vasút már adott volt, hiszen 1885-ben kiépült a Párkány- Csata vonal, 1886-ban kötötték össze Csatát Ipolysággal és 1887 – ben Csatát és Lévát is vasútvonal kötötte össze. S hogy a cukorrépa begyűjtése még hatékonyabb legyen, az 1910-es évek elején kiépítették a keskeny nyomtávú ipari kisvasutat is, ami egészen a múlt század nyolcvanas éveiig működött. A kilencszáztízes években már Indiába és Japánba is exportálták Oroszkáról a cukrot, olyan jó volt a minősége. Az első Csehszlovák Köztársaság idején a Schöllerék lettek az egyedüli főrészvényesek, majd 1938 – as revízió után a magyar állam vette meg gyárat és gróf Esterházy János lett a főnöke, majd pedig a budapesti kereskedelmi bank küldött Oroszkára gazdatiszteket és a bank működtette az üzemet. Az 1940 -es években Hegedűs igazgató vezette a gyárat, s mivel a háborús helyzet folyamatosan változott, ő azt kapta parancsba a banktól, hogy a németektől , az orosoktól és a magyar hadseregtől is védje meg az üzemet. Tehát a cukorgyár a háború idején is működött, munkásai védettséget élvezek, sőt, Juhász Gábor dédszülei úgy kaptak mentességet a háború utáni kitelepítésekkor a deportáció elől, hogy a gyár munkásai voltak. 1945 márciusának végén a német hadsereg felgyújtotta a gyárat és porig égett. Hegedűs igazgató viszont a már csehszlovák hatóságok megbízásából 1 év alatt újáépítette – mire köszönetképpen Magyarországra toloncolták őt. A gyár szocialista nagyüzemként működött a kilencszáznyolvcvanas évek végéig, és fejleszették is. A kilencvenes évek elején jött a vadprivatizáció és megszűnt a gyártás is – mondta el lapunknak a cukorgyár rövid történetét Juhász Gábor. Azóta a gyár és a területe pusztult, hányódott, de fénykorában a cégben több mint ezer ember dolgozott. A cukorgyár munkásai már a múlt században jutányos áron jutottak telekhez, tudtak házat építeni, állandó bevételük volt és már akkor is volt társadalombiztosításuk, amikor ilyesmi még nem létezett általánosan.

Tragikus pillanat volt a kémények romba dőlése

Ma, a két kémény felrobbantásakor oroszkai emberek álltak a kerítés mögött és nézték szomorúan a múltjuk és történetük egy darabját, ami végérvényesen az enyészeté lett. Köztük a gyönyörű koronás kéményt, amely Németh Ilona képzőművész szerint egy pótolhatatlan kincs volt a maga nemében, építészeti remekmű. Többször is próbálkoztak a műemléki besoroltatásával és a védettség megszerzésével, de sajnos nem jártak sikerrel. Pedig ilyen kéményből már csak egy van az országban,de ez volt a legrégebbi. A kémények alatti részt magáncég vette meg, de még nem tudni, mi lesz a céljuk a területtel. A csütörtöki robbantás tehát egy építészeti és kultúrtörténeti korszakot is végképp lezárult Oroszkán. A cukorgyár 1893-as alapkövét viszont már korábban sikerült megmenteni. Ezt most a helyi hadtörténeti múzeumban őrzik és tavasszal egy ünnepség keretében mutatják majd be a közönségnek.