És nem tévedett. Huszti Péterből valóban nagy színész lett. Nemzedékének egyik kimagasló művésze, aki ma már a rivaldafénytől távol, visszavonultan él. De most itt a könyv, Gajdó Tamás róla írt könyve, amely a Magyar Művészeti Akadémia Kiadó gondozásában jelent meg szép, ízléses, fotókkal gazdagon ékesített kötetben. Így már nemcsak nézni öröm Huszti Pétert, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művészt, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját, hanem olvasni is mindazt, amit a szerző alapos kutatómunkával művészi rangjához méltó könyvbe foglalt.

Negyvenegy év a Madách Színházban, rengeteg nagy szereppel, köztük a legnagyobb kihívások: Shakespeare hősei. Hamlet, Jágó, Don Armando, Böffen Tóbiás, Lear király, Petrucchio, Demetrius, Hector.

„Olyan karaktereket bíztak rá – írja Gajdó Tamás –, amelyekben nemcsak a sokoldalúságát bizonyíthatta, de azt is, hogy nem másolja önmagát, minden alakítását máshogy építi fel, újabb és újabb tónusokkal gazdagítva játékát.”

A könyvben szereplő fekete-fehér fotók is ezt tanúsítják. Beszédes mind. Pontosan megörökített, emberi pillanatok, amelyek a lélek színeváltozásáról, mélyről feltörő érzelmekről beszélnek. Összetartozásról, esküről és árulásról, szerelemről, elválásról, győzelemről és bukásról, hitről, morálról, önfeláldozásról. Mert volt ő Cyrano, II. Lajos, Szervét Mihály, Versinyin és Asztrov doktor is, Úr és Lucifer, IV. Béla, Tevje, az Éjjeli menedékhely Vaszka Pepelje és a Csókos asszony Báró Tarpatakyja is.

Ars poeticáját a következőképpen fogalmazta meg:

„Egyetlen olyan tulajdonságom sincs, amelyik arra késztetne, hogy színész legyek. Nem szeretem – színpadon kívül – mutogatni magam, zavarban vagyok, ha felismernek. Hogy mégis miért ezt a hivatást választottam…? Mert beleélhetem magam ajándékba kapott sorsokba. Győzhetek, elbukhatok, lehetek szerelmes és csalatkozott – három óráig, amíg az előadás tart. Ezalatt remekül érzem magam, de előtte és utána nem vagyok színész.”

Hogy az lett, abban nagy szerepe volt Várkonyi Zoltánnak, aki gimna-zistaként szemelte ki őt. Az ő javaslatára jelentkezett a főiskolára, és épp Várkonyi lett az osztályfőnöke. A közösség többi tagja, akikkel elkezdte a pályát: Iglódi István, Dőry Virág, Káldi Nóra, Kovács István, Szakáts Eszter, Tahi Tóth László, Voith Ági, Újréti László, hogy csak a legismertebbeket említsük. Várkonyi boldogan vette volna, ha növendéke az ő udvarába, a Vígszínházhoz szerződik. Szeretett tanítványa azonban a Madách Színházat választotta, amely azokban az években az ország egyik legrangosabb műhelye volt. Valószínűleg az is közrejátszott a döntésében, hogy a szenvedélyes, dinamikus Várkonyival szemben Ádám Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója maga volt a megtestesült nyugalom. Hősünk később azzal indokolta választását, hogy „a Madáchban parádés társulat játszott, nagyszerű színészek és rendezők, akik a költészetre, a rendet teremtő gondolatokra és az életigenlésre kötöttek egymással szerződést. Ahol a drámák gondolkodásra és önismeretre tanítottak. Ahol a játékok az emberről szóltak, az emberért, az emberekhez.” Domján Edittel, Tordy Gézával, Béres Ilonával, Bessenyei Ferenccel, Pécsi Sándorral, Zenthe Ferenccel, Kiss Manyival, Tolnay Klárival, Psota Irénnel játszott, majd Sztankay Istvánnal, Piros Ildikóval, Almási Évával.

Várkonyit később másodszor is sikerült magára haragítania. Nem vállalt el nála egy szerepet Kárpáthy Zoltán című filmjében. Évekbe telt, míg a rendező úr megbékélt. „Hallottam, maga csak főszerepeket vállal el. Itt van! Főszerep! – és szó szerint odahajította neki az Ártatlan gyilkosok forgatókönyvét. Aztán lett még egy közös filmjük, a Fekete gyémántok. Nem sokkal a bemutató után, harmincnégy évesen Huszti Péter megkapta a Kossuth-díjat.

Filmográfiájának másik fényes ékköve a Palásthy György rendezésében készült Az élet muzsikája – Kálmán Imre című, szovjet–magyar összefogásban készült, nagyszabású alkotás. A Színészkirály találkozása az Operettkirállyal. Huszti Péter ötven évet öregszik a vásznon, és hitelesen formálja meg a világhírű zeneszerzőt.

„Öröm volt eljátszani Kálmán Imre ellentmondásos egyéniségét – emlékezik. – Csillogása, villogása, óriási sikerei és a félszeg, szorongó, majdnem hivatalnoki életet élő ember világa között feszülő ellentéteket. A muzsika nagyon fontos szerepet kapott a filmben, és én egyre jobban érzem az alapos zenei ismeretek hiányát. Ez az egyetlen dolog, amit irigylek másoktól. Ha újrakezdhetném az életemet, talán karmester szeretnék lenni… A Kálmán Imre-filmben ez is megadatott, szerepem szerint a hatalmas Moszkvai Operettszínházban dirigálhattam az ottani zenekart. A filmben látható rövidke részt olyan lelkesen tanultam be, hogy a végén a zenekar megkopogott.”

Ahogy Gajdó Tamás írja, annyiszor vetítették már a filmet, hogy „ha Kálmán Imre neve szóba kerül, nem egy alacsony, kissé korpulens, jelentéktelen külsejű, magának való, már-már mogorva komponista jelenik meg képzeletünkben, hanem egy magas, karcsú, jóképű, igazi világfi. Amilyennek Huszti Péter megformálta.”

Könyvtári bányamunkát végzett a könyv szerzője. Színházi kritikák, interjúk, portrék százait ásta elő. Válogatott, szerkesztett, kommentált. Huszti Péter pályájának legfényesebb tükrét állítja elénk könyvével. Számot ad színpadi rendezéseiről, pedagógusi munkájáról és a többkötetes íróról is, aki remek arcképeket „fest” egykori Madách színházi pályatársairól. Külön érdekesség a kötetben az a rész, amely Arthur Miller Az érseki palota mennyezete című színjátékáról szól. Ez a darab ugyanis egyértelműen adott hírt a szocialista országok hatalmi masinériájának elengedhetetlen kellékéről, a lehallgatókészülékről, valamint arról, hogy egyedül azok élvezik a rendszer előnyeit, akik kiszolgálják ezt a szörnyű gépezetet. Azt azonban egyetlen lap sem említette meg a bemutató után, hogy Csehszlovákiáról és Václav Havelről beszél a darab. Huszti Péter Sigmund szerepében a bőrdzsekis Havelt formálta meg, akit a darab budapesti premierje után négy hónappal letartóztattak és bebörtönöztek.

Miután a Madách Színház a musicalek házává vált, Huszti Péter Sopronban talált játékhelyet. Később színpadra lépett az Operettszínházban, rendezett a József Attila Színházban, de már ez is a távoli múlt. Életműve szent és sérthetetlen. Mostantól 215 oldalas, művészetéhez méltó kötetben.

A szerző a Vasárnap munkatársa