Akadnak kötözni való bolondok a képzőművészetben, de talán lámpással sem találni olyan flúgos alakot, mint amilyen az olasz Antonio Ligabue volt. Pedig, azt még költői túlzással sem lehetne mondani, hogy elrejtőzött volna: gyanakvó tekintettel nézett le rám egy villanypózna derekáról, az Adriai-tenger sekély öblében. Ha már nem is volt reggel, alig egy órával korábban ébredtem és Luigi Lavazza eszpresszója még nem energetizált annyira, hogy első blikkre meg tudjam állapítani, hogy miért bámul ez a fura alak. Ötvenes-hatvanas pali: néhány szál – halántéknál ősszel kevert – fekete hajszál a fejtetőre fésülve, ráncolt homlok, beesett arc, kiálló járomcsont, vöröses sál és barna posztókabát. Ránézésre valami csavargóféleség.

Igen: tróger, lumpi, hobó, vaga­bund. Trieszti partnerem, aki néhány napsugárral előttem járt, tá­mogató pillantással visszanézett, hogy feltegye a sorsfordító (jó, nem állhatom meg, csak napfordító) kérdést: megnézzük? Két-három méterrel odébb újabb plakát, ugyanaz a zavart tekintet, most látom, mögötte nyakig érő fű, dombok, ciprusfák, a háttérben ölyv száll. Antonio Ligabue, betűzöm a zöld alapon fehér feliratot. Mi lehet ez? Nyilván képzőművészeti tárlat, biztosan kortárs alkotó, mint az ecuadori Servio Zapata, akinek nagyon latin és nagyon békés, de mindenekelőtt eszméletlenül dzsungelzöld tájképeit egy évvel korábban láttam a budapesti Cervantes Intézetben. Szemembe tűz a nap, csak nehézkesen tudom kisilabizálni: „Trieste – Museo Revoltella”.

A tekintélyes és módos üzletember hírében állt Pasquale Revoltella báró még akkor hagyta a Piazza Venezián álló impozáns villáját és a benne található műveket, bútorokat és könyveket Triesztre, amikor a kikötőváros még az „osztrák riviérát” képviselte az Osztrák–Magyar Monarchia részeként. „Városi könyvtár”, hirdeti az uniós, olasz és trieszti zászló alatt a régi kőerkély felirata, de jó helyen járunk, itt kell belépni az őrület világába.

Nem, hagyjon már ezzel a masinával! – az arc elé emelendő kéz lendüléséből, a félig elfordított fejből, a pillanat hevében becsukott szemből erre következtetek, miután az esti-éjjeli séta utáni ólomlábakkal megmászom a lépcsőket, s megállok egy fekete-fehér felvétel előtt. A fekete-fehér túlzó, inkább az előbbi szín markáns: túl van exponálva, csak az idős Ligabue bőre és a meszelt háttér fehérlik rajta. Mivel – lelkem rajta – nem ismerem a kiállító művészt, de a nyitófotó és az idővonal minden kétséget eloszlat afelől, hogy Antonio Ligabue, aki a Belle Époque boldogtalan gyermekeként jött világra, már nincs közöttünk, állomásról állomásra végiglépkedek a hatvanhat évet felölelő életút jelentősebb fázisain.

Ismeretlen kimenetelű és értelmű eseménysor

Az olasz emigráns, Maria Elisabetta Costa gyermeknek ad életet a zürichi női kórházban, 1899. december 18-án. Az újszülött Antonio Costa édesapja: ismeretlen. A Remete Szent Antal hegyvidéki településéről, Cencenighe Agordinóból származó édesanyja a kilenc hónapos Antoniót egy svájci-német házaspárra, Johannes és Elise Göbel gondjaira bízza. Az örökbefogadást nem legalizálják. A gazdasági nehézségek és az ebből fakadó vitaminhiány miatt nehezen fejlődik, és valószínűleg angolkór (rachitis) is kialakulhat nála. 1901. január 10-én Elisabetta feleségül megy Bonfiglio Laccabue-hoz, aki az Emilia-Romagna régióban található Gualtieri településről érkezett Zürichbe: néhány hónap múlva Antonio megkapja a férfi vezetéknevét, bejelentett lakcíme ezentúl Havas Boldogasszony városkájában található.

1913-ban az anyjától és nevelőapjától született három testvérét holtan találják. Egy hónapos kórházi kezelés után az édesanya is meghal. Bonfiglio, akit a korabeli lapok erőszakos alkoholistaként írnak le, gyanúba keveredik, de az átfogó nyomozás fényt derít arra, hogy a szerencsétlenül járt családtagok ételmérgezésben: romlott zsír elfogyasztása miatt haltak meg. Bár Bonfigliót felmentik, Ligabue élete végéig őt hibáztatja anyja és fiatalabb testvérei korai elvesztéséért. 1917-ben kerül először kórházba, az északkelet-svájci Pfäfers pszichiátriai klinikájára, miután egy heves dühkitörés során megtámadja német származású nevelőapját. „Az ifjú kifejezett és egyedülálló rajztehetsége intellektuális meglepetésként hat” – jegyezték fel az egyik kórlapra.

Miután alkalmi – mezőgazdasági vagy kisebb faipari vállalatoknál elvégzett – munkákból fenntartva magát Svájc-szerte kóborolt, nevelőanyja a „szabálytalan életmódját és gyakori vándorlásait” kifogásolva hivatalos panaszt tesz ellene a hatóságoknál. Ennek eredményeképpen 1919. május 15-én kiutasítják a Svájci Konföderációból. A városi prefektus elindítja a folyamatot, hogy Gualtieribe, vér szerintinek tartott/gondolt apja szülőhelyére küldjék. Néhány hónappal később Chiassóból a comói rendőrőrsre viszik, ahol hivatalosan megkezdődik a „kitelepítése.” Az év augusztusában, néhány marcona carabinieri társaságában érkezik Gualtieribe. Az önkormányzat a koldusszállón biztosít neki ágyat és némi anyagi támogatást, meg persze a semminél csak egy paraszthajszállal jobb lehetőséget, hogy „talicskásként” dolgozhasson a Pó árterületén létesítendő gátak megépítésénél vagy a helyi földművesek „napszámosaként.”

1928–29-ben Ligabue  a vadonban él, a folyó erdeiben és árterein. Marino Mazzacurati, a Scuola Romana képzőművészeti mozgalom egyik alapítója fedezi fel, aki a villájához tartozó kunyhóban helyezi el, ahol egy ágy és egy kis kályha található. Ligabue egész napokat tölt a nála nyolc évvel idősebb festő műtermében, hogy megfigyelhesse az alkotómunka közben: tőle tanulja meg az olajfestékek használatát. 1934-ben a koldusszállásra, majd néhány évvel később a Reggio Emilia-i San Lazzaro pszichiátriai intézetbe kerül. Az orvosi jelentésekben „festő” szerepel a foglalkozásaként. 1940-ben másodjára is a klinika vendégszeretetét élvezheti. A következő évben barátja, Andrea Mozzali festő és szobrász kezeskedik érte, és befogadja saját otthonába Guastallában, így teremtve meg a San Lazzaróból való szabadulás lehetőségét.

A „békés” szabadélet nem tarthat sokáig, mert 1945. február 14-én, alig két és fél hónappal a második világháború befejezése előtt visszakerül az elmegyógyászatra, ahol három évig kezelik. Itt-tartózkodása alatt Ligabue szüntelenül dolgozik: a festészetnek és a szobrászatnak szenteli az idejét. Híre a városi körökön túlra is eljut: nem csak orvosok és ápolónők gyűjtik a munkáit, a tehetős polgárok is felfigyelnek rá. A sajtó és a kritikusok érdeklődni kezdenek iránta.

Már 1948 vége van, amikor a „szegény beteges Laccabue” bekerül a koldusok szeretetházába. 1955. szeptember 8-án, a mantovai Gonzagában megrendezett Fiera Millenaria mezőgazdasági és kulturális programsorozat alkalmával nyílik meg az első önálló kiállítása. A következő évben indul a Premio Suzzara versenyen a Lovak az ekénél című festményével, amellyel egy jókora adag rétegelt lemezt és a „szegények parmezánjának” tartott Grana Padano sajtot nyer. 1962-ben már a guastallai önkormányzat neki szenteli az első közintézmény által támogatott életmű-kiállítást,  de hamarosan testének jobb oldalát agyiér-betegség okozta bénulás sújtja, ami kárt tesz benne fizikailag és szellemileg is. 1965. május 27-én, hatvanhat évesen a gualtieri szeretetházban ér véget az élete.

„Mert az élet immár elbeszélhetetlen sorsként, inkább csak, mint ismeretlen kimenetelű és értelmű eseménysor, és talán összefüggéstelen is néha néhol” – jut eszembe Borbély Szilárd Akár Akárki című drámájának prológusa. Az autisztikus vonásokat mutató, életében jobbára meg nem értett, csak részben elismert Ligabue már nem élhette meg, hogy Sergio Negri, munkásságának szakavatott ismerője és karrierjének három korszakra tagolója (1927–39; 1939–52; 1952–62) megrendezze a trieszti kiállítás előtti legteljesebb retrospektív tárlatot. Mindennek azonban idestova ötven éve.

Önarcképek, állatok és motorok

Hagyom partneremet szabadon kószálni a vörös és szürke színű falakkal szegélyezett terekben. Elindítom az Alligator Wine című dalt, a dilis Screamin’ Jay Hawkins megszállott: „Ah ah ah aaaaaaaah! / Take the blood out of an alligator / Take the left eye of a fish, yeah / Take the skin off of a frog, yeah / And mix it up in a dish / Add a cup of grease swamp water / And then countin’ one to nine / Spit over your left shoulder / And you got alligator wine (Ah ah ah ah aaaaaaaaaah! / Nyerd ki a vért egy aligátorból / Vedd ki egy hal bal szemét, igen / Nyúzd le a béka bőrét, igen / És keverd össze egy tálban / Adj hozzá egy csésze zsíros mocsári vizet / És aztán számolj egytől kilencig / Köpd át a bal válladon / És már el is készült az aligátorborod).”

Tökéletes indítás, gondolom az Önarckép motorbiciklivel, festőállvánnyal és tájképpel című, dátum nélküli festmény előtt. Téglalap alakú, aranykeretes kép egy nagyobb, míves aranykeretbe zárva: Ligabue – buggyos nadrágban, elnyűtt, már-már térdig érő csizmában, fehér munkásingben és barna mellényben – kutyaportrét fest a szabadban, zöldellő-sárgálló fák alatt, mellette rozsdaszín motor, a háttérben folyó, gőzhajóval, a távolban egy kis templommal. Átlagos szerkezet, tiszta kompozíció: centrális figura az előtérben, egy kevés hangulati elem a háttérben. Akármelyik Ligabue-kép előtt cövekelek le, valamennyit (talán a legkorábbiakat leszámítva) hasonló, élénk színvilág jellemez – jobbára a zöld, a barna, a sárga és a kobaltkék dominál.

Sajátos prizmáján keresztül alapos betekintést kapunk Ligabue világába, amint sorra vesszük a portrékat és önarcképeket, a vad- és háziállatok enumerációját, valamint a mezőgazdasági jelenetképeket. A gyermekként elhunyt, szülei kérésére a halála után megörökített Elba képmása (Elba portréja, 1933) zavarba ejtő: a nagy fejű, esetlenül levágott hajú, riadt tekintetű kislány kétdimenziós volta éles kontrasztban áll a mögötte felsejlő dolgos vidéki hétköznapokkal. Fél tucat önarcképpel is meg lehet ismerkedni, az 1940-es években készültek még egy viszonylag konszolidált alakot mutatnak, az ’50-es évekből származók már az elhatalmasodott elmebaj jeleit viselik magukon. Utóbbi korszak állatábrázolásaiban már nem a domesztikált fajok, inkább a nagyvadak hangsúlyosak, amelyek kidolgozottság tekintetében már-már a flamand mesterek munkáival vetekszenek. Kifogástalanul érzékelhető, hogy Ligabue nagy műgondot fordított a nagymacskák néha túlzóan izmosnak láttatott testfelépítésére, a tigrisek, leopárdok, oroszlánok dús szőrzetű bundája, a madarak színpompás tollazatára, de az igazi hatást – legalábbis számomra – azok a munkák váltják ki, amelyek valamilyen „aktus” során mutatják az élőlényeket. Nem tudom eldönteni, hogy a deltás oroszlán vérben forgó tekintetét vagy a védtelen zebra kétségbeesését viszem-e tovább magammal a kép erőszakos jellegével ellentétes hangulatiságú Nőstény oroszlán zebrával (1958–59 körül) című alkotásból, majd tovább lépek, hogy egy kígyó és bagoly párharca (A Serpentárium; 1962) keltsen érzelmi turbulenciát. (Csak érzékeltetetésként: a Macska komóddal; 1954 vagy a Női akt; 1929–30 sem tartogat egy szemernyi megnyugvást, romantikát vagy erotikát sem.)

A shock rock műfajának úttörője énekel-hörög-sikolt tovább a fülemben: There’s Something Wrong with You. Hát, igen, valami tényleg nem stimmel veled, nyugtázom magamban Ligabue a városi plakátokról már ismert önarcképével szemezve. Véget ér a meglepően megnyugtató nyugtalanító zene, de itt, a Revoltella Múzeumban nincsen csend. Ligabue bármelyik gyilkoló állata és eszelős (ön)portréja, a távolból dokumentált tájképe vagy a vadonábrázolás egy szubkultúra öröksége: a lakott területeken kívül meghúzódó csavargó világáé. Bár önmagában minden festmény vagy rajz (mert azok is vannak) nem állja meg a helyét, a tárlat egésze felemelő és felpezsdítő – különösen akkor, ha hozzávesszük a preparált oroszlánt, a vörös Guzzi motort és azt a játékos termet, ahol beléphetünk a Ligabue-univerzumba és létrával megközelíthetjük a magját.

„Láttam a Szent Pétert [a bazilikát – NMM.]: építészetileg szép / De a festmények mind szentekről szólnak. Nincs, aki tudna az enyémekhez hasonló állatokat teremteni” – búcsúzik a Ligabue-idézet. Miközben kilépünk a tárlatból, hogy klasszikus alkotásokkal folytassuk egy szinttel feljebb, nem szabadulunk egy gondolattól, amelyik az egyik információs táblán jött szembe velünk. Antonio Ligabue posztumusz másodvirágzása már nem lehet teljes: számos alkotásából lett komód, szék vagy ablakdeszka az évtizedek során.

Giorgio Diritti olasz rendező El akartam rejtőzni című játékfilmje Ligabue történetét járja körül, aki évekig nélkülözésben él a Pó árterén, de a rajzolás és festés iránti szenvedélyéről a nehézségek ellenére sem hajlandó lemondani. A „modern művészet rendhagyó magányos alakjáról” szóló munkában az ismert olasz színész, Elio Germano játssza a kicsúfolt, megalázott, végül elismert naiv festőt, alakításáért a legjobb színésznek járó Ezüst Medve díjat vehette át a berlini filmfesztiválon. A film 2021-ben debütált a magyar mozikban, utóéletét az HBO Max streamingplatformon folytatja.