persze nem olyanra, amilyennek a melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére, nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot, vagyis a haza legjobb meghatározása: a könyvtár.

Szívemből szólt.

Írom mindezt egy multifunkciós könyvtárszobában (nappali, háló-, könyvtár- és dolgozószoba is egyben). Épp áramszünet van. Előre jelezték, cédula hirdette a bejáratnál, hogy tisztelt polgártársak, az áramszolgáltatás meghatározatlan ideig szünetelni fog. A laptopom még másfél óráig bírja, addig megpróbálom definiálni, ha nem is a hazát, de legalább azt, hogy milyen országban szeretnék élni, ha már így, az elnökválasztás apropóján ismét megszólíttattunk. Illetve: a fenét! Hiszen éppen ez az, hogy nem szólíttattunk meg. Sem most, sem korábban. Mi csak úgy vagyunk. Dolgozzunk, adózzunk, s érezzük kegynek, hogy szavazhatunk is. Álmodnunk, persze, lehet. Egy olyan országról, 

– ahol nem mi vagyunk Kafka földmérője, akit gyanúsan méregetnek a falusiak, s azt mondják rá: „Nem való a kastélyból, nem való a faluból, egyszerűen semmi, de sajnos mégis valami: idegen”;

– ahol nem kell berendezkedni a hazátlanságra, a belső emigrációra, a bizonytalan ideig tartó áramszünetre;

– ahol az orvos nem rója föl a szülőnek, hogy óvodás gyermeke miért nem beszéli az államnyelvet;

– ahol a lelátókon nem szól a rigmus, hogy „bi Maďara do hlavy!”;

– ahol nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is működik a többnyelvű hivatali ügyintézés;

– ahol anélkül lehet beszélni Beneš-dekrétumokról, hogy revizionizmussal vagy „sérelmi politizálással” vádolnák az embert;

– ahol a többség empatikus a kisebbséggel (s ez ránk, magyarokra éppúgy érvényes minden olyan partikuláris esetben, amikor többségként határozhatjuk meg magunkat);

– ahol a civilizált párbeszéd az alap, s a vitatkozó feleket nem a másik mindenáron való legyőzése, hanem a másik megértése motiválja;

– ahol a közbeszédbe nem férnek bele olyan kifejezések, mint „nemzetáruló” vagy „hazaáruló”;

– ahol nem a párthűséget és a hajbókoló szervilizmust, hanem a tudást és a tehetséget díjazzák;

– ahol a politikusok szolgálnak, és nem uralkodnak;

– ahol a műveletlenség nem erény;

– ahol mindenkit emberszámba vesznek, még a mélyszegénységben élő, csupasz kiflit ebédelő, a vasútállomások radiátorainál melegedő nincsteleneket is;

– ahol a sajtó ellenőrzi a hatalmat, és nem fordítva;

– s ahol egyetértés van abban, hogy demokráciában szeretnénk élni, nem totalitárius rendőrállamban, éppen ezért Európa a jövőnk, nem pedig a putyini Oroszország vagy a kommunista Kína.

De egyelőre, úgy fest, marad a könyvtár. S az áramszünet. Amely – álmodjunk merészet – talán csak átmeneti.