Ebből kiindulva előkaparásztam és leporoltam a szülőtárs fogalmat, és fél napja kóstolgatom a jelentését. Szülők, akik társak, de miben is? A nevelésben? A gyerek ellátásában, az anyagiak bebiztosításában, a gyerek ápolásában, szórakoztatásában? Ott tartunk, hogy erre biztosan igennel válaszolna minden apa? Vagy ennek a jelentős része az anyára hárul még mindig? 

Az elmúlt egy évtizedben volt alkalmam női közösség egyik vezetőjének lenni, ahol a nőkkel gyakran folytattunk olyan beszélgetéseket, hogy vagy van egy apa a családban, akire rá is lehet bízni a gyerekeit pár órára, vagy ennek hiányában egyedülálló anyaként létezik a nő, és az apa felszívódott, vagyis a sosem létező, szinte lakáskiegészítőként működő férfi teljesen hanyagolja apai feladatait és kötelességeit. Úgy tűnt hosszú ideig, az utóbbiból jutott több, és a nők egyre többször dobbantottak a házasságból, mert így is, úgy is csak magukra számíthattak. Aztán az elmúlt években láthatóvá vált a pozitív példa is: megmenthető a házasság, a kapcsolat a szerepeiben jól teljesítő féllel. 

De mit kell ahhoz tenni, hogy a férfi apaként helyt tudjon állni, és miért változik a világ annyira, hogy nem csak a tévé előtt szundító férfire aggatjuk az apa szót? 

Először is: nemcsak a férfiaknak volt ezzel dolguk, hanem nekünk, nőknek is. Ugyanis sok évtizednyi, évszázadnyi szokást kellett átírni, miszerint a nő dolga a konyhában van, meg a gyerekszobában és a kamrában, meg a hálóban és a fürdőszobában, vagyis igen, mindenhol, de csak házon belül a gyerekével. Ebbe könnyű volt beleereszkednie a férfinek, aki a műszak végeztével elhihette: ő aznapra megváltotta a világot – ejnye-bejnye, az asszony jobban teszi, ha már békében hagyja pihenni, ha meg nem, neki az is jó, hiszen ott a haverokkal teli kocsma. A nő meg egy fél tucat poronttyal egyedül vergődte végig az életet, magányban, jobb esetben női sorstársakkal. Látszólagos munkamegosztás volt, hiszen munkahelyről nem is álmodozhatott az asszony, akár a saját döntésekről sem. Ebbe nőttek a mi férfijaink, jó apai példa sehol! 

Aztán jött a fejlődés, és bizony itt is bukták a boldog családot a nők, és velük a férfiak is, mert a kétműszakos munkabeosztás egy főre, mikor a melóból az otthoni láthatatlan munka rabjaként még este kilenckor a gyereknek tízórait csinál az anya. Ez megint azt eredményezte, hogy a férfi hiába várta az ágyba a kedves nejét, helyette egy végtelenül irritált, szellemileg lefáradt és fizikailag legyengült embert kapott, akinek ha azt a kérdést tette fel, lesz-e valami ma este, utalva a házastársi kötelességre, máris kitört a harmadik világháború. Ezek után még mindig nem jöttünk rá, hogy bizony nem azzal van a gond, hogy a nőknek otthon a helyük, hanem hogy a férfiaknak is otthon a helyük, vele. 

A szülőtárs azt is jelenthetné, hogy nem kell kérnem, hogy apa pelenkázza át a gyereket, hanem hogy a férfi maga is észre tudja venni, hogy szép kerekre duzzadt a pelus. Vagy a vacsora után más is képes berakodni, kipakolni a mosogatógépből, de a szivacs használata is elég egyszerű, azt is lehet használni. A szülői lét egyik nagy feladata, hogy megtanítsuk a gyerekeinket az érzelmeik kifejezésére, a düh és agresszió megfelelő levezetésére, kezelésére, ebben is együtt lehetnénk a legerősebbek. Mondjuk, amikor anya már kiakad, mert a napi százhúsz hegyi beszéd után is ugyanúgy reagálnak a csemeték, az apa ahelyett, hogy megkérdezi az anyát, miért ideges, hagyna teret a másiknak lenyugodni, és átvenné a feszült helyzet irányítását, nyugodt hangnemben. 

Talán elérkezett a kor, amikor ezek a férfiak állnak mellénk, és tanulják a társ szerepét betölteni. Nem képesek erre maguktól, és azt hinni, hogy ez az ő feladatuk, eleve veszett ügy. A nő, ha társat akar, előbb fel kell vállalnia a tanítást, hogy a férfi mellette csiszolódjon, és képes legyen szeretet mellett kísérni bennünket. 

S mielőtt feminista kiáltványba csapna át a cikkem, csak megjegyzem: amíg a nő azt hiszi, neki mindent is bírni kell, és nem bízik a társában annyira, hogy rá merje bízni a feladatokat, addig bizony a nőnek is van dolga, bőven. Mert beszélhetnénk sokat arról, milyen szülőtársaknak lenni, de addig esélyünk sincs társsá válni, amíg tartjuk azt a helyzetet, amiben mi vagyunk az áldozatokat hozó fél, a másik pedig az örök bűnös.