A felfedezés nem teljesen új keletű, már a Biblia is arra tanít, hogy az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül (Példabeszédek könyve, 11,25). Az emberiség történelmében mégis sokan elhitték, hogy a boldogság feltétele a siker, a vagyon, a hatalom vagy leginkább mindez együtt. Az igazság az, hogy mindezek csak ideig-óráig töltik el elégedettséggel az embert, és miután megszerezte a vágyott vagyont vagy posztot, még többre vágyik. Az egyedüli dolog, ami igazi elégedettséggel töltheti el, az, ha képes önzetlenül és nagyvonalúan másokért cselekedni. Ez jelenthet segítséget hétköznapi dolgokban, adakozást, de akár csak annyit is, hogy egy magányos, rászoruló embernek az időnket, a figyelmünket ajándékozzuk. Az az ember, aki életvitelszerűen képes figyelni másokra, és úgy segít, hogy nem dicsekszik vele, megtalálta a boldog élet titkát. 

Már a csecsemők is…

Ez az egyszerű szabály már a csecsemőkre is érvényes, sőt a legújabb kutatások szerint a segítőkészség is az ember természetes ösztöne. Csak később, a felnőtté válás folyamán kopik meg, amikor sokan azt hiszik, hogy ha csak önmagukra gondolnak, akkor sikeresebbek, boldogabbak lehetnek. Elizabeth Dunn, a Columbia Egyetem szociálpszichológia professzora, aki az emberi boldogság feltételeit és ismérveit kutatja, alig egyéves gyerekeket figyelt meg a következő kísérlet során: a gyerekek kezébe kedvenc ropijukat adta, de mindegyikükkel szemben leültetett egy plüssmackót egy üres tálkával az ölében. Mindegyik gyerek adott a ropijából a macinak, vagy a tálkájába tette, vagy próbálta a szájába dugni, és közben nevettek – egyértelmű volt, hogy boldogok attól, mert megoszthatták valakivel a csemegét. Ezt a képességét az ember egész élete során megőrizheti, és az, aki tudatosan (irigységből, törtetésből, rosszmájúságból) nem nyomja el magában, boldogabb lehet, mint azok, akiknek ugyan mindenből sok adatott, de nem képesek osztozni rajta. 

A Gallup Intézet 2006 és 2008 között 136 országban végzett felmérést a jótékonykodásról. Az eredmény az volt, hogy a gazdag és a szegény államokban egyaránt olyan hatással volt a boldogságra az adakozás, mintha hirtelen a duplájára nőtt volna az érintettek jövedelme. 

Az önzetlen jótétemény és a boldogság közötti összefüggés mindenhol a világon nemtől, nemzetiségtől, anyagi helyzettől függetlenül egyenesen arányos. 

Nem azért, mert az ember eredendően jó, hanem mert jó szeretne lenni. És amikor jót tesz, akkor az agynak a jutalmazásért felelős része aktiválódik, vagyis nagyobb örömöt, elégtételt érez, mint ha ő maga kapna” – magyarázza Jozef Hašto pszichiáter.

Nem az összeg a lényeg

Az adakozás és a boldogság közti kapcsolatot neurológiai és mágnesesrezonancia-vizsgálatok is igazolták. Mindegyik eredmény azt mutatta, hogy az altruizmus, vagyis az önzetlen jótékonykodás az agynak ugyanazon részeit stimulálta, mint amelyek az intenzív boldogság pillanataiban (például ha szerelmesek vagyunk, vagy gyermekünk születésekor) lépnek működésbe. 

Azt, hogy nem csak feltételezésről van szó, több orvosi, pszichológiai és szociológiai vizsgálat is alátámasztotta. Az egyik során az alanyok egy borítékot kaptak, amelyben öt dollár volt, és egy utasítást, hogy vásároljanak maguknak, amit akarnak, vagy költsék másokra. A nap végén végzett tesztek eredményei azt mutatták, hogy azok, akik másokra költötték a pénzüket, boldogabbak voltak, mint akik maguknak vásároltak. Érdekesség, hogy az érzés az összegtől független, mert ugyanezt a kísérletet száz dollárral is megismételték, és a boldogságérzés intenzitása azonos maradt. „Beigazolódott, hogy aki a lehetőségeihez mérten keveset ad, ugyanolyan boldog, mint aki a rendelkezésére álló nagy vagyonból adakozik sokat. Nem a mennyiség a fontos, hanem a szándék és a cselekedet. A jótékonykodó ember másokra figyel, ezáltal háttérbe szorítja a saját gondját, baját. Az adott személyre, pillanatra, problémára összpontosít, és azáltal, hogy hozzájárul a probléma megoldásához, nemcsak hasznosnak érezheti magát, de a saját helyzetét is más perspektívából látja. Megnő az önbizalma, értékesebbnek tartja önmagát, hiszen az ember a saját szemében is akkor hasznos, ha adni tud. Ezért lehet kiút a magánéleti válsághelyzetekből (válás, gyász) az, ha az érintett személy figyelme a még nála is elesettebbekre terelődik. Persze nem rögtön, hiszen ahhoz, hogy az ember adni tudjon, kapnia is kell, támogatást, vigaszt, segítséget. Jó, ha mindenki felteszi magának a kérdést: nincs-e valaki a környezetemben, aki még nálam is elesettebb, akinek a tapasztalataimmal, az empátiámmal a segítségére lehetek?” – mondja Hašto professzor.

Diszkréten és önzetlenül

Az adakozás és mások segítése akkor is örömet szerez, ha úgymond kötelező, mert a környezetünk ösztönöz rá, de még nagyobb elégedettséget okoz, ha magunktól tesszük, az értékrendünk és érzéseink alapján. „Aki a kutyákat szereti, segítsen egy kutyamenhelyen, akit veszteség ért, adakozzon hospice-nak, aki maga is megtapasztalta a nélkülözést, jótékonykodjon hajléktalanokkal. Aki pedig a rászorultság semmilyen formáját nem tapasztalta meg, az hagyatkozzon az érzéseire – biztos lesz olyan program, felhívás, személy vagy élettörténet, amely megszólítja. Mert aki tud segíteni, annak kötelessége is ezt megtenni, és a legjobban teszi, ha diszkréten adakozik. Nem a saját jó hírnevéért, megbecsültségéért, hanem pusztán azért, hogy jót tegyen. Minél inkább összhangban lesz a cselekedete az erkölcsi identitásával, annál nagyobb lesz az elégtétel, a boldogság, amelyet érezni fog” – mondja a szakember. 

Aki nyilvánosan adakozik, ugyanolyan jót tesz, de sokszor maga is érzi, hogy ezzel a cégét vagy saját magát is reklámozza. A megajándékozott hasznát és önmaga boldogságát is az tartja leginkább szem előtt, akinek a bal keze nem tudja, mit cselekszik a jobb, vagyis csendben, diszkréten, a rászoruló méltóságát tiszteletben tartva ad. Mert minden jó cselekedet önmagában hordozza a jutalmát.

Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten”. (Korinthusbeliekhez írt II. levél 9,7)