A filmtörténelem minden időszakának megvoltak a maga kedvenc műfajai: az ʼ50-es években a pisztolyforgató cowboyok és a táncoló musicalsztárok hódítottak, 20 évvel később pedig a forradalmi vizuális effekteknek köszönhetően már a sci-fi aranykorát éltük. Az elmúlt 10-15 év sztárjaitól, a szuperhősöktől minden jel szerint a játékadaptációk készülnek átvenni a stafétát, ami aggodalomra adhat okot – a múltban aligha ünnepelhettük ezen médium filmfeldolgozásait.

A mondvacsinált átok

Az első játékadaptáció az 1993-as Super Mario Bros. volt. Mondhatni, a tavalyi animációs film elődje, csak ez élő szereplős volt, történetében pedig meglehetősen túlbonyolított és bizarr. A főgonoszt alakító Dennis Hopper így emlékezik vissza a szerepre: „A fiam odajött hozzám, és megkérdezte, miért vállaltam ezt a szerepet. Mondom, azért, hogy vehess egy új cipőt. Mire ő: »Apa, ennyire azért nincs szükségem cipőre«.” A film hamar hírhedtté vált, a játékosok körében szinte azonnal elterjedt a mítosz, miszerint a játékadaptációkon átok ül. Ezen a soron következő évek termése sem javított: a legkimagaslóbb alkotások a középszerű, egyedül zenéjében emlékezetes kungfufilm, a Mortal Kombat, valamint A kaptár című otromba zombifilm voltak.

Pár évvel később a sztárok is beálltak a műfaj mögé: Angelina Jolie főszereplésével megjelent a Lara Croft: Tomb Raider, mely sajnos korántsem vált annyira ikonikussá, mint az alapjául szolgáló videójátékok. A kincskereső amazon, Lara Croft az alacsony költségvetés miatt nem vehette fel a versenyt az Indiana Jones vagy A múmia-filmek kalandjaival. A játékadaptációk rendre a pár koronás, kartondobozos DVD-k szintjére kerültek, és egy maroknyi rajongónál többet aligha tudtak felmutatni. Még akkor sem, amikor befektetőik komoly pénzekkel kezdtek zsonglőrködni.

A hiba a gépezetben

Vajon mik lehettek azok a buktatók, melyeket éveken át sem a sztároknak, sem a költségvetésnek nem sikerült áthidalni? Hiba volna azt állítani, hogy a játékok egész egyszerűen nem méltók a mozivászonra. A gond sokkal inkább az, hogy az adaptációs alapanyagot számos esetben rosszul választották meg. Megannyi játék elsősorban interaktív élményként van megálmodva, ezért hangulatát és történetét rejtvényeken, kihívásokon és szabadon felfedezhető tereken keresztül közvetíti. A Silent Hill című pszichológiai horror például hiába próbálta megidézni a videójáték nyomasztó hangulatát, az szinte teljesen elveszett olyan közönség számára, akik csak nézték, de nem irányították az eseményeket.

Sokszor azonban még a jól megválasztott alapanyagot is sikerült kellő erőforrás vagy szakértelem hiányában zátonyra futtatni. A Warcraft: A kezdetek című fantasy például hiába büszkélkedhetett kifogástalan látvánnyal, ha végül nem voltak hajlandóak megadni neki ugyanazt a terjedelmet, amelyet A hobbit-filmek is kaptak. A mozikba kerülő, csaknem 40 perccel megvágott verziót sokan összecsapottnak és erőtlennek érezték. Egészen a tavalyi The Last of Us-ig kellett várni ahhoz, hogy egy játékadaptáció egyáltalán esélyt kapjon egy ligában játszani a filmipar legnagyobbjaival. Az író-rendező ugyanis komolyan vette a díjnyertes alapanyagot, a kreatív folyamatokhoz segítségül hívta annak alkotóit, az HBO-tól pedig megkövetelte ugyanazt a kreatív szabadságot, amelyet a legnépszerűbb sorozataik is élveznek.

A legjobb forgatókönyv

A helyes kérdés tehát nem is az, hogy van-e okunk aggódni az érkező játékadaptáció-cunamin; sokkal inkább az, hogy mire érdemes odafigyelni, hogy az ne elmosson, hanem fürdessen bennünket? Talán a legfontosabb tanulság, hogy hagyni kell a videójátékokat érvényesülni. Ez a művészeti forma, bár fiatalabb a filmeknél, már régen megtanulta, hogyan építsen lenyűgöző világokat, és meséljen el megindító történeteket. Sőt, mivel akcióorientáltságuknál fogva a játékok gyakrabban fordulnak a fantasyhoz és a sci-fihez, vitathatóan mélyebbre tudnak ásni ezekben a műfajokban, mint a filmek. A Halo-széria például hadviselési és valláskritikát csomagol egy izgalmas űropera köntösébe, második epizódja pedig megjelenésekor nagyobb bevételt produkált, mint bármelyik mozifilm abban az évben. Idővel a filmipar is kapcsolt: a Halo 2022-től nagy költségvetésű sorozatként fut a SkyShowtime szolgáltatón. Hasonló sikertörténet a Netflix-féle Arcane is, mely minden idők egyik legsikeresebb videójátéka, a League of Legends egyedi fantasyvilágát vette alapul egy látványos (azóta többszörösen díjnyertes) animációs sorozathoz.

Nem szabad félni továbbá nagy neveket szerepeltetni ezekben a filmekben. A korábban említett The Last of Us mögött például Craig Mazin, a Csernobil alkotója állt, de az aktuális közönségkedvenc Falloutot sem akárkinek köszönhetjük: a sorozat egyik producere és rendezője Christopher Nolan öccse, Jonathan Nolan, akinek többek közt a Westworld című sci-fi-westernért is hálásak lehetünk. A visszajelzések magukért beszélnek: a Fallout már most a Prime Video történetének egyik legsikeresebb produkciója.

Ha a stúdiók jól játsszák a lapjaikat, egyáltalán nem kell majd holmi átkoktól félnünk. Ellenben a játékadaptációk olyan embereket is megszólíthatnak, akik nem szívesen vesznek joystickot a kezükbe, ám annál nyitottabbak új világokra, történetekre és tanulságokra.

A játékadaptációk történelmének egyik kulcsfigurája Uwe Boll, egy mára visszavonult német rendező, aki leginkább két okból vált hírhedtté. A kritikát köztudottan megvetette, ellenzőit rendszeresen sértegette, egy alkalommal pedig bokszmérkőzésre hívta ki öt leghangosabb kritikusát. „Sajnos” ennél több is volt belőlük, Boll ugyanis utáltabbnál utáltabb filmek rendezői székében ült. Olyan játékadaptációk fűződnek a nevéhez, mint a Holtak szigete, az Egyedül a sötétben, a BloodRayne, a Postal, a Far Cry vagy A király nevében. Bár ezeket a műveket még a szóban forgó játékok rajongói is megvetették, Boll a mai napig állítja, hogy a DVD-eladásoknak köszönhetően mind sikeresek voltak. Persze azt is érdemes észben tartani, hogy egy másik dolog, amit Boll állít, hogy „a hollywoodi elitet ki kell irtani”.