Az őszi jegyfelvásárlási őrület ugyan elment mellettem, a tavasz utolsó s egyben legnagyobb dobását mégsem tudtam nem meg- és átélni. Már csak azért sem, mert az elmúlt napokban egy barátom biztosított afelől, az Azahriah-víkend első napját a helyszínen élvezhetjük. Az előző hét elején már el sem tudtam volna zárkózni a feneketlen, féktelen felhajtás elől/alól, mivel ismeretlenek és ismerősök, szakadatlanul, rendíthetetlenül posztolták az ünnepi megarendezvény előkészületi munkálatait. Fotókat és videókat, be- és megjegyzéseket, örömteli kedélyállapotokat. Például az egyik háttérzenész, Varga Nóri (jazz)harsonái hirdették, itt valami váratlan, szokatlan, elképesztő esemény előkészületi munkálatai zajlanak. Vagy a menedzserek másika, Tóth Gergő, aki a nem mindennapi gigagála logisztikai lépéseit dokumentálta. Titkon reméltem, előzenekarként a Blind Myself élén berobban…

A detonáció más formá(ció)ban érkezett, a hangorkán némileg váratlanul érte az egybegyűlteket. A gitárcentrikus felütéseknél már éreztem, a fanyalgók (mint én) is megtalálhatják a maguk apró mámorát, amely tömör gyönyör formájában érkezett: a fő attrakció előtt melegítő Desh mögött Markó Ádám (Useme) püfölte a bőrt. „És akkor az énekes fel is tűnt, vakító fényben, dübörgő tapsban.” Varga Anita stylist szettjeiben, fekete fátyolban.

Hősünk leénekelte nekünk a csillagokat. Csillagokkal. Tökös üstökösökkel. Puszipajtásokkal (Young Fly, KRSA…). Mögöttük/mellettük vendégmuzsikosok százan, ezren lepték el a szórakoztató színházzá alakított, emelkedő, forgó-pörgő színpadot: balett-, rúd- és társastáncosok, csupasz fenekű testművészek, ütősök és vonósok. Aztán rohamrendőrök. Magánszámaikat számos, kisebb-nagyobb kivetítő közvetítette. A képeket formázó, gondolatokat formáló, világvevő világerőt. Mélységeket és magasságokat: Marian(n)a-árkokat és álmokat. Intro- és extrovertált dalokat, egy-két falatnyi, háromkortynyi szerzeményeket. Hol reggae, hol világzene formájában találva, máskor trapként, hip-hopként tálalva. Skatulyákba kényszeríthetetlenül. S itt már éreztem, én meg még mindig a Kék Duna keringőnél tartok.

Az égető, hevítő, melengető pirotechnikát, a lánglelkű tüzet, játékot, jeget és füstöt, a forr(ong)ó, lázas, áthangszerelt és hangolt szösszeneteket keresetlen átkötőszövetek és -szövegek szabdalták. Témát szolgáltatva a bulvárnak és a lebegő-libegő búvárnak. Szkafandereknek és pillangóknak. Több tízezer rajongónak, három órán át.

Sokan voltunk, elegen. Maréknyi elégedetlenkedővel: „Mi volt ez, egy össznemzeti, Kárpát-Medencébe terelt dzsembori?” Az, nem más: emlékezetes, határtalan zene(bona). Másféle nagypéntek, pünkösdi királyság.

Kaszás Dávid