Szívósságom végül mégis meghozta a gyümölcsét, Ajna kötélnek állt. Sőt, Hunort is hozta, a barátját, akit nagyon kedvelek. A kiszucai hegyekbe mentünk. Hunor most járt ott először. Nála hálásabb útitársat nem is találhattam volna. Végig lelkesen hallgatta az „idegenvezetésemet”. A vlachkolonizációtól kezdve a szocializmus vívmányaiig. Minden érdekelte, a táj, a házak, az emberek. Az állatok is. Főleg medvét szeretett volna látni, de ez a vágya szerencsére nem teljesült.

Pár éve felfedeztem az interneten egy kiszucai lokálpatrióta túraleírásait Rejtett Kiszuca címmel. Nem klasszikus túraútvonalak ezek, hanem az eldugott irtványokat végigjáró, gyakran jelöletlen ösvényeken, régi szekérutakon haladó körséták. Pár éve, a Covid alatt többet is végigjártunk. Most is ezekből választottam egyet.

Ajna nincs megelégedve. A korábbi útvonalak izgalmasabbak voltak, itt szerinte túl sok a csúnya ház. Folyton lepisszeg, ne beszéljek hangosan magyarul. Egész gyerekkorában abban szocializálódott, hogy a kiszucai szlovákok utálják a magyarokat. Győzködöm, hogy nem ennyire súlyos a helyzet. És különben is, Hunor magyarországi, nem is tud szlovákul. Bár a kirándulás vége felé közli, hogy meg szeretne tanulni. Mert akkor nem néznék turistának, hanem egyenrangúként tudna beszélgetni az itteni emberekkel. Ne aggódj, anyáról is messzire lerí, hogy turista, pedig ő tud szlovákul, hűti le Ajna. És az akcentusa is rögtön hallatszik. Biztosítom róla, hogy már sokszor szóba álltam kiszucai emberekkel, és egyik sem volt elutasító a kiejtésem miatt. A személyes találkozás mindig más, mint ha csak úgy általánosságban gondolnak a magyarokra.

Engem mindig is vonzott ez a kiszucai világ. Talán pont a maradisága, a vadsága miatt. A kiszucaiakat fel lehet ismerni. Nemcsak a nyelvjárásukról, hanem a viselkedésükről, a mentalitásukról is. Zárt világ ez, régen még inkább zárt volt. A mostoha természeti viszonyok testi-lelki nyomorban tartották a népet. Transzgenerációs traumák öröklődtek itt nemzedékről nemzedékre. A magasan, télvíz idején gyakran járhatatlan utak mentén elpötyögtetett tanyák embere tudatlanságban, sötét babonák fogságában élte életét. Mára persze minden megváltozott. A régi faházak összedőltek, átadták helyüket a szocializmusban épült, túlméretezett, minden szépséget nélkülöző förmedvényeknek. A megmaradt házikókat főleg csehek vagy pozsonyiak vették meg víkendháznak.

Néhány évvel ezelőtt hátmasszázsra jártam egy kiszucai hölgyhöz. Olyan testalkata volt, hogy talán még a medve is megijedt volna tőle. Jól kijöttünk, bár a politikai orientációja szöges ellentétben állt az enyémmel. Amikor beütött a Covid, és maszkot kellett hordani, ő félvállról vette az egészet. A maszk, ha föl is vette, mindig az álla alatt fityegett. Amikor lecsengett a járvány, és újra kinyitott minden, gondoltam, jó lenne újra elmenni hozzá. Kerestem, de nem tudtam elérni. Később kiderült, hogy meghalt. Covidban. És nem ő volt az egyetlen kiszucai ismerősöm, akit legyűrt a betegség. Mert valahogy ez is bennük van. Ez a makacsság, ez a nekemazorvosoknemondjákmegmitcsináljak attitűd.

Nemrégiben érdekes olvasmányra bukkantam. Egy orvos visszaemlékezései. Ivan Hálek írta, akiről Zsolnán utcát neveztek el. Hálek Prágából költözött Csacára a 20. század elején, hogy az irtványok népét kiemelje a sötétségből. Hamar belátta, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott, de azért derekasan küzdött, feljegyzései pedig nemcsak szociológiai szempontból fontosak, hanem irodalmilag is élvezetesek.

Sebi fiamnak felolvastam a legjobb részleteket a könyvből. Rögtön kölcsön is kérte tőlem. Talán a végén még kirándulni is eljön velem.