Napok óta tarja magát a januári fagy, egész éjszaka havazott, térdig érő hó borít mindent. Hiába reménykedtek, nem érkezett csapadék az ünnepekre, úgy emlékszik, öt évvel ezelőtt volt utoljára fehér a karácsony. Nórinak elképzelése sincs, hol keresse a hólapátot és a szánkót, talán a padláson kellene megnézni, a garázsban már az elmúlt évben is útban volt. A férje biztosan jobb helyet talált nekik. Marci kettőig iskolában lesz, de amint megírta a leckét, a szánkózással nyaggatja majd, és hóembert akar építeni. A ház előtt is rendet kell raknia, ha letapossák a havat, balesetveszélyessé válik a járda. Nem engedheti meg magának, hogy megsérüljön valaki, és büntetésre kelljen pocsékolnia a pénzt. Amíg nincs kilátásban béremelés, oda kell figyelnie a kiadásokra. Ma este beérik egy hagymás rántottával, ennyi elfoglaltság mellett főzésre aligha marad ideje.

Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, a hóesést bámulta az ablakon át, és arról győzködte magát, hogy helyes döntést hozott. Hajnali három volt, mire végre elaludt, ha órákig havat lapátolt volna, sem lehetne fáradtabb. Képtelen elfojtani a sorozatosan rátörő ásításokat. A szóváltásuk óta a férje a nappaliban, a kanapén aludt. Még sötét volt, amikor lejött az emeletről, a férfi akkor már a konyhában téblábolt. Szótlanul, alig fél óra alatt pakolta össze a legfontosabb dolgait. Bár Nórinak szemet szúrt, nem tette szóvá, hogy csak a közepes bőröndöt viszi magával. A többiért majd visszajövök, dünnyögte, ingerülten hadakozott a cipőfűzőjén keletkezett makacs csomóval. Nórinak türtőztetnie kellett magát, hogy ne vegye ki a kezéből. Nem bánta volna, ha mielőbb végez, és túlesnek a kínos jeleneten. Mindjárt ébred a gyerek, és még a tízórai sincs elpakolva, ki nem állhatja a kapkodást, a csúszós utakon ráadásul kész rémálom a közlekedés. Nem szeret ilyen időben vezetni, hagynia kellett volna, hogy Máté vigye iskolába a kicsit.

Alig múlt hét, ilyenkor még csendes a környék, a hófehér táj meghittséget, nyugalmat áraszt. A legtöbb házban most szólal meg az ébresztő, készül el a reggeli, főzik le az első feketét. Nóri görcsösen markolja a kitárt bejárati ajtó kilincsét, hideg levegő árasztja el az előszobát. Megszédül, megint az a furcsa szorongás tör rá, amely az elmúlt hónapokban számtalan alkalommal jelentkezett már. A gyomra szilva nagyságúra szűkül, sűrűvé válik körülötte a levegő, szinte fizikai fájdalmat okoz megtölteni vele a tüdejét. Túl sok a stressz, bizonyára csak egy pánikroham, nyugtatja magát, fogadkozik, hogy újra kezdi a jógát, és a jövőben több időt szán öngondoskodásra.

A szomszéd fordul be a sarkon, talpa alatt ropog a hó. Jókora papírzacskót lóbál a kezében, baljában a pórázt tartja, a kutya engedelmesen kullog mellette. Azt beszélik, igazi mintaférj, hajnalban kel, péksütemény és gőzölgő tea illatával ébreszti a családot, munka előtt iskolába fuvarozza a gyerekeit. Öt évvel ezelőtt költöztek a szemközti házba, a nő akkor volt várandós a második gyerekkel. Meg ne fázz, Nórika, ma különösen dermesztő a reggel, jegyzi meg a férfi, aggodalmasan méregeti a pizsamában ácsorgó nőt, aki dideregve viszonozza a köszöntést, zavartan húzza össze magán a köntöst. A meleg zokni és a bundás papucs sem kínál több védelmet: pillanatok alatt hűlt le a csempe a talpa alatt, mintha tíz centi vastag jégtáblán toporogna. Mosolyogni próbál, de csak egy furcsa grimaszt dermeszt arcára a csípős hajnal. Karnyújtásnyira, a fogason lóg a steppelt télikabát. Helyette a sárga, kötött sálat rántja le s tekeri egy gyors mozdulattal maga köré.

A férje jelenik meg a háta mögött, szürke arccal, zaklatott hangulatban lép ki a házból, fekete bőröndöt húz maga után. A hanyagul felkapott kabát szétnyílik a mellkasán, sötétkék, csavart mintás pulóver villan ki alóla. Boldog új esztendőt, kiáltja a szomszéd, megáll egy pillanatra a ház előtt. Boldogot, morogja kelletlenül a férj.
A nő nem válaszol, anélkül húzódik vissza a házba, hogy elbúcsúzna.

A férfi könnyedén kapja fel a bőröndöt, szinte súlytalannak tűnik, ahogy dinamikus léptekkel indul le vele a lépcsőn. A lendület hatására megcsúszik, az utolsó pillanatban nyúl a korlát után, félhangosan szitkozódik. Minden rendben? – kérdezi riadtan a szomszéd, a kutya hangos csaholással reagál. A férj indulatosan rángatja ki a bőröndöt a kapun, felveritek a fél utcát, mordul a szomszédjára. A másik férfi döbbenten nyugtatja a kutyát, sértődötten vonul át vele az út túloldalára.

Nóri az ablakon át figyeli, ahogy Máté a csomagtartóba pakol. Egy pillanatra még a ház felé fordul, mintha őt keresné a függöny mögött, aztán dühösen rántja magára a kocsi ajtaját, gázt ad, és eltűnik a szeme elől.
A nő válla rázkódik, de nem jön ki hang a torkán, fegyelmezetten harcol az érzéseivel. Csak a gyengék hisztériáznak, mondta mindig az anyja. Erős nő volt, aki egy-egy veszekedés alkalmával csupán néhány percre zárta magára a fürdőszoba ajtaját, aztán tette a dolgát, irányította, rendezte a család életét. Szó nélkül dobta ki a vacsora maradékát, mosogatott, pakolt, leckét ellenőrzött, mindezt a legnagyobb nyugalommal és összeszedettséggel.

Karácsony másnapján Nóri szapora szívdobogásra ébredt. Be kellett látnia, hogy nem bírja tovább a képmutatást. Azt akarom, hogy költözz el, közölte a férjével, régóta tudom, mi zajlik a hátam mögött. Nem volt hangos szóváltás, a férfi tudomásul vette a döntését. Hónapok óta képtelen volt lezárni az ártatlan flörtként induló viszonyát. Kelletlenül, de elfogadta a következményeket.

Megvárták a szilvesztert, Marcit napokkal később ültették maguk közé. Apa ezentúl nem él majd velünk, magyarázta Nóri, Máté kétségbeesetten bizonygatta, hogy ezenkívül semmi sem változik, továbbra is az élete része marad.

A fiú lehajtott fejjel, szorongva várta a beszélgetés végét. Mindent ért, bólogatott, de a vacsorát követően azonnal a szobájába vonult, jóéjtpuszit csak az anyjának adott.
Máté az anyjához költözik. Csak pár napra, míg keres valami mást, ahol hosszú távra is berendezkedhet. Az asszony boldog a váratlan látogatás miatt, de öröme azonnal szertefoszlik, ahogy meglátja a bőröndöt. Ő még úgy tanulta, az ember alkalmazkodik és kitart, ha gondja akad a párjával, megoldja vagy félreteszi, de semmi esetre sem menekül el. Mi lesz veled, kisfiam? – kérdezi az ölelésből kibontakozva.

A régi ház kopott bútorai közt Mátéra rátör a szorongás, az apró szobában áporodott a levegő. A fal mellé állítja a bőröndöt, kitárja az ablakot, a párkányra támaszkodva bámulja a kertet. A kopár fák ágain fénylő hótakaró. Az ágy kényelmetlen, a matracban elhasználódott a szivacs, a rugó nyomja a derekát. A plafonon penészfolt, a sarokban lágyan ringatózó pókháló. A reggeli napfényben a bútorokon porréteg csillan. Idegennek érzi magát ebben a házban, más, színesebb kép él róla az emlékeiben. Nincs étvágya, pedig az anyja igyekszik, kolbászt, szalonnát hoz a kamrából, friss kenyeret tesz elé. A kávé kotyogós, az otthoni, modern kávégép sem főz finomabbat.
Ebéd után elkéri a porszívót, rongyot keres, szabadnapot vett ki, bőven van ideje takarítani. Hiába próbálkozik újra és újra, az anyja nem engedi, hogy segítséget hozzon a házhoz. Mit szólnának a szomszédok, hogy vénségemre más mossa a szennyesemet, háborog. Elbírok vele magam is.

Órákig takarít, harmadszor is végigtörli a szekrény tetejét. Ahhoz csak ünnepek előtt, nagytakarításkor nyúlnak, vastagon áll rajta a por. Gyötri a bűntudat. Nóri régóta könyörög, hogy kérjenek segítséget, de ő sokadszorra is elutasította a párterápiát.

Matatásra eszmél, fel sem tűnt, hogy közben besötétedett. Azt hiszem, a feleséged keres, nyújtja felé a mobilt az anyja. Nem várja meg, míg felveszi, visszacsoszog a konyhába, a tányérokkal csörömpöl, vacsorához terít. Tapintatos, nyugtázza a férfi, pedig csak a baljós előérzete elől menekül a másik helyiségbe.

Máté dermedten bámulja a kijelzőt, nem is hívást, csak egy bejövő üzenetet jelzett. Ahhoz elég, hogy reményt ébresszen: Nóri talán meggondolta magát. Mégsem nézi meg azonnal az üzenetet, az ágyra dobja a mobilt, leheveredik. Ha a felesége arra kéri, menjen haza, akkor is marad reggelig, ébredezik az önérzete. Úgy dönt, csak vacsora után olvassa el az SMS-t. A telefont az ágyon hagyja, kibotorkál a konyhába. Kész a vacsora, jegyzi meg az anyja, a levest tányérba meri, remeg a keze, ahogy Máté elé rakja. A férfi nyugodtan, lassan eszik. Jólesnek neki a hagyományos, nosztalgikus ízek, Nóri ritkán és másféle ételeket készít. Az időjárásról és Marciról beszélgetnek, az asszony megfontolt, óvatos kérdéseket tesz fel, nem hozza szóba a menyét.

Máté egy óra múlva, a zuhanytól felfrissülve, már az ágyban fekve veszi kézbe a mobilt. Az üzenet rövid és kimért, Nóriban látszólag semmit sem enyhült a neheztelés:

– A személyidet ne keresd, a kisasztalon maradt.

A férfi leoltja a lámpát, az oldalára fordul. Odakint még mindig havazik.

– Szánkó a padláson – küldi el a választ.