A nyár sosem volt ennyire egyszerű számomra: kéznél voltam mindenkinek, aki erre igényt tartott. S engem jóleső érzéssel töltött el, hogy az otthonunk megtelik laza együttlétből adódó egyszerű boldogsággal. Jégkrémet akkor is kaptak a gyerekek, ha nem ebédeltek, és megengedtem a kofolát is. Nem volt nyomás a családon, mert a férjemmel oldottuk akkor a gyerekfelügyeletet, ha épp dolgoznom kellett, és ennek hála volt kire hagyni az unokahúgomat is. Így egyszerre a sajátjaim mellett még egy gyermek növelte a létszámot, de én ezt kicsit sem bántam. Irigylésre méltó türelmet gyakoroltam, igazán büszke voltam magamra, hogy még játszani is tudtam velük a napi meleg étel, takarítás, mosás, kisbaba ellátása mellett, vagy olyan programokat szervezni is képes voltam, amilyenekre más több felnőttet vinne magával, hogy meg tudja oldani. 

Még augusztus utolsó napjaiban is teljes zen állapotot tudtam felmutatni, pedig a mentális terhelés komoly mértékig emelkedett. Egészen szeptember másodikáig, azaz a tanév első napjáig, akkor ugyanis kiborultam. Szerintem sok lett mindaz, amihez már kevés vagyok. Mondjuk az anyagi terhek, amivel az első hetek járnak. Vagy az, amilyen logisztikát kíván a gyerekek egyik pontból a másikba történő elvitele. Azt mondják, a nyarat nehéz megoldani, de ott legalább a saját ura lehet a gyerek és a szülő is az idejének, míg az iskolában folyamatosan alkalmazkodni kell egyrészt az órarendhez, másrészt az egészségügyi állapotokhoz. Természetesen amellett, hogy nyáron is jár munkába a szülő, kicsit könnyebb csak a maga idősávja szerint tervezni, mint a szeptemberi hetekben. 

Másrészt, valljuk be, azokat a szülőket is megértem, akik pont erre a napra vártak imára kulcsolt kézzel. Mert nehéz folyamatosan azt hallgatni, hogy: anya, unatkozom, vagy ha több gyerek van együtt, akkor azt, hogy a másik épp mit vett el, mit tett oda, ahova nem kellett volna, esetleg éppen kit lökött, taszított el az egyik vagy a másik. Ehhez a mai naptól viszont azok a nyafogások is csatlakoznak, hogy bár ne lenne suli, minek ezt megtanulni, nem tudom, hol a füzetem, hagyjál békén, nem akarok aludni menni, hagyjál békén, nem akarok még felkelni. Ne feledkezzünk meg a lurkó egyéni fejlődésével járó különböző lelki változásról sem, mert ugye ezek pluszban tarkítják a mindennapokat: kisgyermeknél a dackorszak, nagyobbaknál a kamaszkor. 

Máris látom lelki szemeim előtt, ahogy érkeznek sorra a hozzászólások, miszerint: akkor minek kell az ilyennek gyerek, vagy mindig csak panaszkodnak a szülők. Mindezt amolyan tényközlésként írtam le, mert igen, a szülőséget mi választjuk. Vajon tudjuk, mi vár ránk, amikor nekiindulunk ennek a kalandnak? Valljuk be, sosem tudná senki átadni ennek az életszerepnek az összetettségét, mikor még csak tervezzük a babát, így ezekre felkészülni annyira lehet, mint a villámcsapásra. Ahogy azt is csak akkor értjük meg, amikor anyává, apává válunk, hogy mit jelent az ember mindennapjaiban a gyermekei életben tartása mentális és fizikai egészségének figyelembevételével. 

Még át sem léptük az iskolakaput, máris fáj a torkom. Szerintem most kellene egy nagyot ordítani, lehetőleg messze a szomszédoktól, mert már elég erős a nyomás a szülőkön, rajtam is. 

Látom a papírüzletben rohangáló anyukákat, hónuk alatt már a papuccsal, meg a szappanokkal, amit a tisztasági csomagba pakolnak. Nincs füzetbőr, jut eszembe, ahogy hazaérek. Hány kört kell még lefutnom a boltokban, mire a helyére kerül minden? Egyáltalán van olyan, hogy egyszerre minden ott van, ahol kell lennie?