Hogyan értékeli a Felszállott a páva utolsó évadát, amelyben a zsűri elnöke volt?

Nagyra értékelem, hogy a képernyőn megjelenik a néptánc. Jó, hogy a magyar közönség lát valamit abból a munkából, amit már sok százezer fiatal végez, és ami párját ritkítja Európában is: hogy egy ilyen kis ország fiataljai bennszülött kultúrával szórakoznak, nem iparilag rájuk nyomott termékekkel. Ez önmagában is nagyon érdekes, de a legérdekesebb, hogy ez az anyag, amellyel ezek a gyerekek szórakoznak, és ami szépen fel lett tárva, egy mély gyökerű európai tradíció. Így amikor egész Európa liheg és kapkod, hogy van-e identitása, akkor nekünk nagyon jó ajánlataink vannak, mert mi sok szép dolgot megőriztünk ezekből az európai identitásalakító anyagokból. Nemcsak jól feldolgozták a tudósaink, hanem a fiatalok felkapták és a saját kedvükre csinálják. Ha Kodály látná, nagyon örülne, ez volt az álma, sokat próbálkozott, hogy legyen ilyen az iskolákban, de nem sikerült neki elérni. Mozgalomszerűen indult el a jelenség, és most jut be az iskolába. Az ügyben világszerte van mozgolódás, a skandinávoknál, Nyugat-Európában, mindenhol voltak ilyen törekvések, csak sehol nem volt ilyen jó a csillagok állása. Nálunk a tudományos feltárás is magas szinten áll és a fiatalok is elmentek a forrásokig. Ismerek sok ilyen mozgalmat. Délkelet-Európában, ahol még ugyanúgy sok hagyományos zene, tánc megvan, de nem mennek el a forrásokig, hanem egyik lemezről másolják a következőt. A mi mozgalmunkban meg lehet mondani, ki melyik prímástól tanulta, amit játszik.

Magyarországon több és jobban megmaradt?

Nyugat-Európához képest igen, de inkább a feldolgozás módjára gondolok.  Hogy a mi zenészeink nem csak lemezekről, gyűjtésekről játszanak, hanem elmennek falura gyűjteni, meghallgatni adatközlőket. Amikor gyűjtöttünk, még éltek az adatközlők, tudtunk velük találkozni, de sokan élnek ma is. Ma egy zeneakadémista a népzene szakon precízen megmondja, melyik falu melyik prímásának a zenéjét játssza. Ezek ugyanis nem egyformák. Mégis olyan pontosan meg tudják közelíteni a játékukat, hogy nehéz különbséget tenni az eredeti és a revival között. Fiatal koromban a popénekesek eleinte nálunk úgy próbáltak énekelni, mintha angolul énekelnének – mert angolul nem tudtak. Micsoda provinciális szellem! Nálunk ezt hamar levetkőzte a mozgalom. Hamar rájöttünk, hogy ez régizene, amelyhez régi, 18. századi technika is tartozik, s ez nagyon meghatározza a hangzást. Más hegedűtartás, más vonótechnika, melyet elsajátítva már úgy szólalnak meg ezek a darabok, mint a példaképek hangszerén. Ez a hangszertechnika arra volt kifejlesztve, hogy egy hegedűs akár háromszáz embernek is tudjon zenélni egy lakodalomban, amihez azért kell hangerő. Ezt a régizenei technikát meg lehet tanulni, mint ahogy a nyelvtant, a szókincset is. Nem kell misztifikálni a dolgot. Az elmúlt negyven évben sok tapasztalatot szereztünk, csak erről a mozgalmon kívül kevesen tudnak. Ezért örülök, hogy a képernyő is hírt ad erről.

Jót tesz a néptáncnak, népzenének, hogy a Páva versenyszerű, vagy ez kényszerhelyzet?

Ez kényszerhelyzet, a televíziósok ötlete, akik úgy gondolják, hogy ez a téma egymagában nem elég érdekes, ezért ki kell találni valamit, ami miatt megnézik: s ez a verseny.

Mégis ön volt a zsűri elnöke.

Igen. Ezeket a kereteket adottként elfogadtuk. Ma már nem divat újat kitalálni, csak koppintani, még a vetélkedőket is licensz alapján készítik, nem találnak ki sajátot. Ez megint csak provincializmus. De mégis csak felvillannak ezek a gyerekek, és a mozdulataikból sugárzik a szépség, az öröm, a zeneiség, ez önmagáért beszél. Ezért vállaltam, hogy részt veszek ebben. A versenyszellem nagy hátránya, hogy igazságtalan módon olyanokat is ki kellett ejteni, akik nagyon jók voltak. Azok, akik eddig kedvtelésből csinálták, most kaphattak egy jó nagy kudarcélményt. Én nem gondolom, hogy a népzenének, néptáncnak csak a pódiumon vagy csak a versenyben és csak a piacon volna helye.

Legnagyobb értéke abban van, ha önmagáért csináljuk.

Egy újfajta populáris műfaj bújt elő a semmiből, egy mai, kortárs házi muzsikálás, amelynek régi és európai értékű gyökerei vannak. Nem azonos az egykori közösségi hagyománnyal, de abból táplálkozik. Elkezdett meghonosodni ez a szórakozási forma, épp akkor, amikor világszerte maga a táncolás megy ki a divatból. Fiatalok esküvőin is egyre többször ez a zene szól, mert köreikben már lassan mindenki tud táncolni.

Hogyan látja, a táncházmozgalom egy szubkultúra a sok közül, vagy sikerült valami többet elérnie?

Sajnos a televízió nem igazán segít nekünk. A rádióban legalább futnak ismeretterjesztő népzenei műsorok. Hiszen minden zenéhez kellenek ismeretek. De a műfaj eltűnt a képernyőről. Erre még nem volt példa a magyar médiatörténetben. Remélem, hogy ez is elmúlik. Ezért a Páva még ebben a fura formában is nagyon nagy segítség. A taxisofőrtől kezdve mindenféle emberek megszólítottak, hogy Sebő úr, nézzük ám a műsort. Sokan egyre természetesebbnek veszik a népzenét, nem az van, mint a mi időnkben, hogy jaj, népzene… Kodály nagyon szerette volna ezt megélni! Ő mondta, hogy ez a mi zenei anyanyelvünk. A kommunikációnak évezredeken keresztül három fontos pillére volt: a beszéd, a zene és a tánc. Ez szentháromság volt. Mindegyikkel valami más tartalmat lehetett kifejezni. A táncon keresztül szinte azt is megtudta egymásról egy fiatal pár, hogy kibírják-e egymást egy életen keresztül vagy sem. Nyilvánvaló, hogy akik ezt iparosították és csak sok pénzt akarnak rajta keresni, leszarják ezt a témát, de azért vagyunk emberek, hogy gondolkodjunk egy kicsit, és azt mondjuk, hogy mi akkor ebben a buliban nem vagyunk benne. Én inkább megtanulok beszélni, énekelni, táncolni, hogy teljesebb ember lehessek. Ehhez nagy segítség a tudományos és oktatási háttér.  Tizenegy éve folyik egyetemi szintű népzeneoktatás a Zeneakadémián. Ma már nemcsak mozgalmi kérdés, hanem ízlésbeli és életmódbeli is. Arról van szó, hogy a gyerekemet hogy nevelem fel, mivel tömöm tele a tarisznyáját.

Cél, hogy idővel elérjük, mindenki megtanuljon néptáncolni?

Persze. És nemcsak néptáncolni, hanem eleve: táncolni. Az az álmom, hogy ez ne legyen különleges dolog. Ne legyen különleges, hogy beszélni tudunk! Elemi érdekünk, hogy a gyerekünket megtanítsuk beszélni! A gyereknek nem mondanivaló kell, hanem nyelv. Ő majd azon a nyelven elmondja a magáét. Szerintem a mozgalomban arra kell törekedni, hogy az ismeretátadás a korai gyermekkorban elkezdődjön, amikor a gyerek még mindent meg tud tanulni, akár tökéletesen.

Mindegy, hogy salsa, rumba, keringő, rocky vagy néptánc, csak tánc legyen?

Ha már a nyelvtan a párhuzam: az anyanyelv az első, aztán jöhetnek az idegen nyelvek. Ott vannak a társastáncok. Mi a gimnáziumban még kaptunk táncoktatást, tizenkétféle kortárs táncot megtanultunk, hogy tudjunk érintkezni egymással a bálokon. Nekem a rock’n’rollis fontos, arra tudok a legjobban táncolni, de már tudom a székit és a palatkait is. A néptánc a társastánc múltja. Az erdélyi forgós-kidobós táncok egyébként ugyanabba a tánccsaládba tartoznak, mint a rocky. Én leginkább a székit tanultam meg a magyar néptáncok közül, aminek az egyszerű formái alkalmasak voltak a táncházmozgalom elindítására.

 
A másik fontos tánc a méhkeréki volt, amely az ottani gyűjtésről szóló Hajnalban indultunk című filmben is feltűnik, amiben elkísérik önöket gyűjteni eme békési román faluba. Hogyan emlékszik a méhkerékire?

Kemény, virtuóz tánc, a nehezebbek közé tartozik. Azt is nagyon szerettem. A legendás táncházban, a Kassák Klubban kezdetben két tánc ment, a széki és a méhkeréki. A méhkeréki azt az átmeneti állapotát mutatja a páros táncok fejlődésének, amikor  a nőt már meg lehetett fogni, de még nem szabadott szétszéledni a teremben, hanem párosával oszlopba kellett állni. Nagyon izgalmas, hogy ha az ember elmélyed egyes tájegységek táncaiban, kiderül, hogy egy részük a tánctörténet egy-egy korábbi szakaszának a lenyomata. A középkorig a körtáncok voltak divatban, aztán ezek felszakadoztak, bejöttek a nők, meg lehetett fogni a kezüket, de még egységesen be kellett állni a sorba.  Aztán ez is felbomlott, kialakultak a táncrendek, a különböző ritmusú és tempójú táncok tájra, falura jellemző sorozatai, s a párok úgy táncoltak, hogy mindig utat engedtek  a zenekar előtt táncolóknak. Azok aztán tovább léptek pihenő lépésekkel, és jöhetett a következő pár. Így forgott körbe a terem.

Visszajár látogatóba oda, ahol gyűjtött?

Most már nem, de a gyűjtés is úgy alakult, hogy mi már nem kószáltunk összevissza, hanem Martin Györgyék irányítottak, akik korábban körülnéztek, s mondták, hova menjünk. Volt hat-nyolc adatközlőm, akikkel szoros kapcsolatba kerültem, s akik aztán jöttek hozzám, s akikkel a dolgok mélységébe bele tudtunk menni. Csorba János bácsi széki énekes még egy könyvet is írt, amit segítettem neki létrehozni; egészen kiváló munka egy két elemit végzett embertől, s ez azt mutatja, hogy az intelligencia nem iskola kérdése. A gyűjtésekkor nagyon művelt emberekkel találkoztunk, s ez nagy élmény volt. Ha a városi házakban végigmennék a gangon, mit találnék?

Mi lesz, ha már nem lesznek adatközlők, csak a gyűjtések, felvételek?

Az nem lesz egyszerű, de jóval több a semminél. Lesz egy csomó felvételünk, amelyekkel meg kell tanulni bánni. Nem idealizálni kell ezeket, hanem kritikusan tekinteni rájuk, mint pillanatfelvételekre, amelyekben vannak tévesztések is. A memoriterek csak a kezdeti lépések. Amikor már tudjuk a nyelvezetet, játszani kell vele, spontán módon önkifejezésre használni. A népzene mindig rögtönzött zene volt, saját nyelvtannal és szókinccsel. Ha rendesen megtanultunk egy nyelvet, onnantól a mondanivalóra figyelünk, arra, mit akarunk mondani. A dzsesszről mindenki tudja, hogy improvizált – hát a népzene is az.

Mintha korábban szorosabb lett volna a kapcsolat egyes értelmiségi csoportok és a mozgalom között, mint ma. Gondolok itt például Csoóri Sándorékra. Hogyan látja a táncházmozgalom és az értelmiség kapcsolatát?

Nagyon nagy dolog volt, hogy Csoóri felfigyelt rá, és főleg megértette a jelentőségét. Akkori felesége, Marosi Julcsi beszállt a gyűjtésbe és szépen énekelt is. De a munka dandárját a kutatók végezték elsősorban. Ők fedezték fel Kallós Zoltánt is, aki bennszülött erdélyiként olyan helyekre vitt el sokakat, ahol nélküle szóba se álltak volna. Martin György segített Kallósnak, hogy a gyűjtött anyagai átkerüljenek az Akadémiára. Kallósnak hihetetlen memóriája volt. Tanúja voltam, amikor kijelentette, hogy fölösleges jegyzőkönyvezni, ő minden szalagjára emlékszik, hogy mi van rajta. Martinnak ettől a haja égnek állt, és bezárta egy szobába, hogy csinálja csak meg a nyilvántartást, hiszen így mások nem tudták volna használni Kallós gyűjtéseit. Martin György és társai szisztematikusan felkutatták és összehasonlították a néptánchagyományt Soprontól Moldváig. Rendszerezték, elemezték és mindenki számára elérhetővé tették. Ezután jöttünk mi, akik már a részletekkel foglalkoztunk és főleg azzal, miként lehet ezt megtanulni. Az értelmiség is szétszórt társaság, az egyik értelmiségi szereti a népzenét, a másik nem. Régen elsőrangú volt a mozgalom és az értelmiség kapcsolata, de a régi bölények már eltávoztak közülünk. Hinnünk kell abban, hogy a fiatalok a nyomukba állnak és folytatják. Martin egyébként rettegett a nagy tekintélyektől, mert úgy tartotta, azok lenyomják az embert. Saját élményként élte meg, amikor Molnár István együttesében táncolt és odament hozzá, hogy „Pista bácsi, nekem ez a kanásztánc nagyon tetszik, hol lehet ezt eredetiben megnézni”, Molnár azt mondta neki, hogy „fiam, a magyar néptánc én vagyok, tőlem mindent megtanulhatsz, ne menj sehová.” Martin mégis elment gyűjteni, s emiatt az öreg kidobta az együttesből. Így lett néptánckutató. 

Van egy írása egy népdalos kötet elején, amiben az értékválságról és az átmentésről értekezik (Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv, bevezető. Hagyományok Háza, 2009). Ebben kifejti, hogy a hagyományos paraszti kultúra szóbeli volt, ami megfagyott attól, hogy leírták. Vissza kéne csinálni szóbelinek?

Most az aggaszt, hogy újból túlságosan szóbelivé kezd lenni. Mit összekínlódtak az öregek, hogy tanulmányokban rögzítsék a gyűjtési tapasztalatokat, hogy kitalálják a táncírást, de az új nemzedék nem olvas, nem ír, csak letölti, megnézi a felvételt. A hagyomány továbbadásának több módja van. Épp mi hangsúlyoztuk, hogy a szájhagyomány milyen fontos, ne higgyük el, hogy minden le van írva.

Minden írás mögött ott kell, hogy legyen a szájhagyomány is, mert igazából csak azzal együtt lehet értelmezni.

Ez igaz. De az írás is fontos. Nem mehetünk visszafelé. Ma már nem lehetünk írástudatlanok. Volt a Páván egy kisfiú, gyönyörűen táncolta Mundruc táncát (a kalotaszegi Magyarvista lakója, az 1977-ben elhunyt Mátyás István „Mundruc” nemzedéke egyik legjobb táncosa volt, Martin György egyik kedvenc adatközlője, a kalotaszegi legényes művészi megformálója – sírját csizma díszíti – SzG). Megkérdeztem tőle, honnan tanulta. Hát, a YouTube-ról. Ez arra jó példa, hogy a fogékony gyermek ha megfigyel valamit, azt mindenestől bekebelezi. De ezen a csatornán hemzsegnek az ellenőrizetlen badarságok is. Kell az a szakértelem is, amely válogat.

Szilvay Gergely