Friss hír, hogy az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal (NOAA) mérései szerint a klímaváltozás miatt az idei július volt a valaha feljegyzett legmelegebb hónap a Földön, 2021 egésze pedig várhatóan a tíz valaha mért legmelegebb esztendő között lesz. Egy-egy ilyen hír után a brüsszeli csúcspolitikusok és az uniós tagországok vezetőinek a nagy része is „mély aggodalmát” fejezi ki a klímaváltozással kapcsolatban, arra buzdítva mindenkit, hogy tegyenek meg mindent az „ambiciózus uniós klímacélok” teljesítése érdekében, lehetőleg persze úgy, hogy a számlát a kisemberek fizessék meg, minél nagyobb profitot hagyva a legnagyobb légszennyezőknek számító multiknál.

Még több elektromos autót, bioüzemanyagot, szél-, nap- és vízerőművet! Még gyorsabb ütemben csökkentsük a kibocsátásunkat!

Mutassunk példát a világnak, amely aztán majd ájultan követi Európa fantasztikus példáját. E sorok írója hisz a csodákban, azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy Kína, India, Oroszország és akár az Egyesült Államok egymás lábát tapossák majd, hogy az Európa által kijelölt úton haladva tegyék tönkre saját gazdaságaikat. Márpedig, ha a világ legnagyobb légszennyezői nem csökkentik nagyobb mértékben a kibocsátásukat, Európa egyedül akkor sem fordíthat a helyzeten, ha az Európai Bizottság minden európait visszazavar a fákra, és csak bogyókon fogunk élni. Nem beszélve arról, hogy ha a legtöbb ország követné is az uniós példát, a „mozgó vonat” effektus miatt a felmelegedés még egy jó ideig akkor sem állna le, vagyis mindenképp a helyzet gyors romlására kell felkészülnünk.

A valódi probléma, hogy az elsőrendű vitatéma még mindig az, hogyan csökkentsük a kibocsátást, és nem az, hogy hogyan készüljünk fel a legrosszabbra.

ermészetesen, továbbra is mindent meg kell tenni azért, hogy a világ lehető legtöbb országa csökkentse a kibocsátását, ám ha az európai nemzetállamok politikusai valóban segíteni szeretnének, az első körben olyan objektív – vagyis nem a klímahisztin élősködő nemzetközi szervezetek által terjesztett – előrejelzéseket kellene kidolgoztatniuk, amelyek valós képet adnak a régiójukban várható fejleményekről, és ezek alapján mindent megtenni annak érdekében, hogy csökkentsék a lakosságra háruló terheket. Szlovákiában például a mezőgazdaságot fel kell készíteni az egyre szélsőségesebb időjárási kilengésekre, ki kell építeni egy hatékony öntözőrendszert, hogy biztosíthassuk az ország élelmiszer-önellátását. Szigorú szabályokat kell bevezetni az ivóvíz védelmére, és ki kell építeni egy hatékony árvízvédelmi rendszert is. A lakóházak tervezésénél eleve számítani kellene az egyre szélsőségesebb időjárási jelenségekre, a biztosítási rendszert pedig úgy kellene átalakítani, hogy az valóban a lakosság és a vállalkozások érdekeit szolgálja a magánbiztosítók profithajhászásával szemben.

Mindehhez természetesen sok pénzre lesz szükség, ha azonban az uniós és állami támogatásokat ezekre, és nem eleve elvetélt, futurista célokra használjuk fel, akkor találunk rá forrást. A nagy kérdés már csak az, hogy lesz-e politikai akarat is, a politikusok részéről ugyanis könnyebb például a hidrogénüzemelésű autók bevezetésével ámítani az embereket, mint a fent jelzett valós feladatokat elvégezni. Ez utóbbiak teljesítése ugyanis számonkérhető rajtuk, márpedig a felelősségvállalás manapság nem tartozik a fő politikusi erények közé.