A járvány idején elhatároztam, hogy amint javul a helyzet, leredukálom az otthoni főzést, és többet fogunk házon kívül enni. Nem mintha nem tudnék főzni, de a legjobban akkor szeretek, amikor én akarok, nem pedig amikor muszáj. Márpedig a pandémia alatt nem volt más lehetőség. Elhatározásomat az is motiválta, hogy segítsek a vendéglátóiparban dolgozóknak, hiszen nap mint nap hallhattuk, milyen nagy bajban vannak. Sokan nem is élték túl – szó szerint sem – azt a nehéz időszakot.

De most azokról szeretnék szólni, akik túlélték. Nyáron sok helyen étkeztem, így egész szép tapasztalatot szereztem. A pozsonyi lakótelepi négy vendéglő közül kettő kitűnőre vizsgázott. Az egyikben a menü 5,50-be kerül, vagyis a korábbi időszakhoz képest egy euróval drágább, de hatalmas adagokat adnak. A másikban az étel jellegétől függően 4,80 és 6,50 között mozog a menü ára, a porciók kisebbek, de elegendők, és a menühöz akárhány pohár ingyen ital – általában citromos víz – jár. A pincérek mindkét helyen kedvesek, ügyesek, a szakácsok finom házi ízeket produkálnak.

A másik két helyen is felmentek az árak, de sokat romlott az étel minősége, íze és a kiszolgálás is. Az egyik restiben 5,50-et kérnek az olyan menüért, amivel csak a rossz iskolai menza vetekedhet – a hangsúly a „rossz” szón van, mert vannak kitűnő iskolai étkezdék –, például a tyúkhúsleves porból van. A másik vendéglőben az étel ugyan ehető, de a pincérek iszonyú bénák. Elfelejtik, ha a vendég levest is kért, vagy a rendelt étel helyett mást hoznak, nem az érkezés sorrendjében szolgálják ki a vendégeket, azt mondják, hogy már nincs pizza, aztán kiderül, hogy mégis van, és hasonlók.

Ugyancsak rossz tapasztalatot szereztem a Pozsony belvárosa egyik frekventált helyén levő ismert vendéglőben. Itt a menü 6,90-be kerül, ami ahhoz képest, hogy a belváros, ugye olcsónak tűnhet, de ahhoz képest, hogy milyen pocsék, nagyon is drága. A húslevest hidegen hozzák ki, instant, vagyis előregyártott májgaluskával – tudom, mert egyszer láttam, amikor az egyetemi konyhán egy nagy gusztustalan műanyag bödönből ilyet szórtak bele a levesbe –, az „olcsó” menüt túldrágított italokkal ellensúlyozzák, és a pincérek ritka undokok.

Sajnos, kedvenc cukrászdámba se mehettem, mert mellette, az egyik történelmi épületben kebabos gyorsbüfé nyílt, és azóta büdös égett olajszag árasztja el a cukrászda teraszát. A Roland-szoborral szemben levő egyik kávéházban is csalódtam. A kávé olyan volt, mint a lábvíz, a fiatalka pincérnő pedig el akarta hitetni, hogy saját süteményük van, miközben messziről látszott, hogy az csak üzleti marlenka.

A tanulság egyszerű. Nem mindenkit érdemes és kell támogatni.