Hírkereső

Eredetileg a Netflixen jelent volna meg Michaela Coel sorozata, a Tönkretehetlek, de a streaming szolgáltató ajánlata elsőre nem annyira tetszett az író-rendező-producer-színésznőnek, és alkudozni kezdett. A Netflix nem engedett. Azok, akik még nem világsztárok valószínűleg ilyenkor fülüket-farkukat behúzva mondtak volna végül igent a streaming óriásnak, de Coel pontosan tudta, hogy ő maga és a története mennyit ér. Nemet mondott a Netflixnek, a történetének pedig új otthont talált a BBC-nél és az HBO-nál. A tizenkét, nagyjából félórás részből álló szériát dramedynek mondanánk, de ezzel még nem árulunk el sokat róla. Egyrészt van benne valami csajos lazaság, és ilyen értelemben egy kicsit rokona a Lena Dunham-féle Csajoknak, csak annál jóval valóságszagúbb, a főhőse nem fehér, hanem fekete és a párkapcsolati és munkahelyi problémák mellett van egy olyan főtémája is, ami jellemzően az ilyen típusú sorozatokba nem szokott bekerülni: a szexuális erőszak, és annak legkülönbözőbb formái.

A széria Coel saját történetén alapul: a londoni éjszakában egyszer bedrogozták az italát. Másnap úgy ébredt fel, hogy alig emlékszik valamire, és egy idő után összeállt benne a kép: megerőszakolták, és bár rémképek gyötrik, fogalma sincs, hogy ki az elkövető. Ez az esemény bőven elég lenne ahhoz, hogy megtöltsön tartalommal egy tizenkét részes sorozatot, de a Tönkretehetnélekben nem az a lényeg, hogy a hősnője rájöjjön, ki tette ezt vele. Ez is csak egy a sok cselekményszál közül. Arabella és a barátai történetein keresztül Coel azt próbálja megmutatni, hányféleképpen lehetünk szexuális erőszak áldozatai. Erőszaknak számít az is, ha egy kölcsönösen akart aktus után a második menetet az egyik fél kikényszeríti? Erőszaknak számít az, ha a srác aktus közben titokban lehúzza magáról a gumit? És mi van azokkal, akik csak azt hazudják, hogy valaki megerőszakolta őket? Az eddigieket olvasva nem csodálkoznék, ha valaki iszonyatosan nyomasztó sorozatnak gondolná a Tönkretehetleket, de Coel tehetsége abban rejlik, hogy iszonyú súlyos témákról tud lazán, hétköznapi módon, túldrámázás nélkül mesélni, a szájbarágás pedig olyan messze áll tőle, mint a Szomszédok Vágási Ferijétől az internet. Ezzel a sorozattal Michaela Coel egy pillanat alatt vált egy generáció hangjává, és bár fekete, azt már a premier előtt kifejtette, hogy a sorozata nem faji kérdésekről szól. Ennek ellenére – ahogy az okos alkotóknál – a sorok között ez is ott lapul, éppen csak annyira, hogy érezhető legyen. A Tönkretehetnélek nemcsak témájában, de dramaturgiájában is merész sorozat: meg meri például lépni azt, hogy éppen csak bemutat egy karaktert, hogy aztán az új szereplő gyerekkora kapjon majdnem egy teljes epizódot, nézőként ez mégsem tűnik üresjáratnak vagy időhúzásnak. Sok van még hátra az évből, de a Tönkretehetlek az év végi elszámolásnál garantáltan ott lesz az élmezőnyben.