Hírkereső

Ötéves korod óta forgatsz, tízéves korod óta szerepelsz játékfilmekben. Milyen fiatal színésznőre vágyik a mai hazai filmgyártás?

Igazság szerint engem nem állítanak be nőként semmilyen filmben vagy sorozatban. Szeptember végén töltöm be a 18. életévemet, nagyjából három éve kapom is folyamatosan, hogy mennyire jó, hogy sokkal fiatalabbnak nézek ki, mint amennyi valójában vagyok. Arról, hogy milyennek kell lennie egy női színésznek, nincs meg a kép. Hogy egy gyerekszínésznél mik a követelmények? Nagyjából megvan. De nehéz elmondani, mert mást kérnek egy 1980-as években játszódó filmben, és mást egy mai korban játszódó tévésorozatban. Mindig mást kell hozni, plusz a szerephez kell idomulnom, mert van, hogy tizenegy évest játszom. Most játszom életem „legidősebb” karakterét, a tizenhat éves Csengét a Mintaapákban.

Igazak a gyermekmodelleket és -színészeket egyaránt sújtó sztereotípiák, melyek szerint bele lehet feszülni a munkába, sok és áldozatos küzdelmet kell vívni egy-egy lehetőségért, mellesleg a szülők gyakran a saját álmaikat valósíttatják meg a kicsikkel?

Hagyományos értelemben modellként jóformán soha nem dolgoztam, négyéves koromtól reklámfilmekben szerepeltem. Az első a CIB Bank reklámja volt. Imádtam a forgatás minden percét, és ugye, azt is, hogy később viszontláthattam magamat!

Köztudott, mert több interjúban beszéltél róla, hogy a szüleid azt szerették volna, ha orvosi hivatásban teljesedsz ki a színészet mellett vagy helyett. Racionális elképzelésről vagy az álmuk továbbéléséről van szó?

Soha nem tiltották, hogy játsszak, nem voltak a színészet ellen, inkább azt ellenezték, hogy a jövőben ezt csináljam. Bizonyos mértékig ellenezték, hogy szeretnék a Színház- és Filmművészetire felvételizni.

Megférhet a színészet és az orvoslás egymás mellett?

Nem igazán. De mondom, azt, hogy az állatorvosira vagy az orvosira menjek, alapvetően a szüleim akarták. Magamtól kezdtem el azon gondolkozni, hogy nem feltétlenül ez a saját utam. Anya és apa is az állategészségügyben dolgozik, mindig úgy képzeltem, hogy az orvosi a valódi hivatás, a színészet meg azért mégiscsak valami lazább dolog. Valamikor tavaly viszont rá kellett ébrednem: a szüleim nevelték belém ezt a szemléletet. Félreértés ne essék, mindig tudtam, hogy jót akarnak nekem. De tudat alatt úgy voltam, el sem tudom képzelni, hogy mást csináljak, mint hogy játsszak és szerepeljek. Örülök, hogy végül nem anyára hallgattam.

Az első filmedben, Szabó Magda Az ajtó című regényének adaptációjában a gyermek Emerencet, vagyis Helen Mirren Oscar-díjas brit színésznő fiatalkori énjét alakítottad, a Mindenki című, Deák Kristóf által rendezett Oscar-díjas rövidfilmben pedig az egyik főszereplőt személyesítetted meg. Tudtál profitálni ezen szerepekből az utóbbi években?

Olyanok vannak, hogy mondják: te voltál benne ebben vagy abban, szeretnénk elhívni egy castingra, meg hasonlók. Nem történt meg, hogy megkaptam volna akár egy szerepet is azért, mert a Mindenkivel Oscart nyertünk 2017-ben. Tény, hogy rengeteg embertől megkapom azt a mondatot, hogy „jaj, ő az a lány, aki benne volt a Mindenkiben, akkor őt biztosan beválasztják”, de ez még egyszer sem igazolódott be. Igazán, a szereplehetőségeket tekintve semmit nem jelent az Oscar-díj.

Deák Kristóf rendező, Udvardy Anna producer és Hais Dorottya főszereplőtársad mellett ott lehettél a 90. Oscar-díjkiosztón, ahol számtalan világsztárral, köztük Jeff Bridges amerikai és Nicole Kidman ausztrál színészekkel közös fotót készíthettél. Az Oscar óta többet vagy éppen kevesebbet kell bizonyítanod?

Magamnak mindig nagyon sokat kell, külső hatás ezen nem tud változtatni. Második éve forgatok egy napi sorozatban, a Mintaapákban, amely folyamatosan pörög, daráljuk, mint a húst. Egy minden hétköznap tévéműsorra kerülő sorozat nem ugyanúgy készül, mint egy kis- vagy nagyjátékfilm, ahol húszmilliárdszor felvehetünk egy jelenetet. Mindig elégedetlen vagyok magammal, ezt csak mellékesen árulom el.

Jól viseled ezt a nagyon dinamikus munkamódszert?

Igen, de mostanában élem a legrosszabb időszakomat, mert az emberek még nem kezelnek úgy, mint egy színészt, de már nem is néznek gyereknek. Öt-nyolc évvel ezelőtt még odavolt értem mindenki. „Jaj, szia, cukiság, gyere, megcsináljuk a hajadat.” Egy időben általános volt ez a mondat a forgatásokon. Most, tizenhét-tizennyolc éves koromban ez abszolút nem jellemző. Azt vettem észre, hogy általában egyáltalán nem tisztelnek a forgatáson, persze nem is várom el, hogy ajnározzanak és hajbókoljanak, de az alapvető kedvességet megkövetelném. Az általában nyolcórás forgatás önmagában megterhelő, hát még akkor, ha valaki rendre megaláz vagy goromba velem.

Kivel beszéled meg a problémáidat?

Elképesztően tudok őrlődni, ha baj van. Nem szoktam elmondani a gondjaimat. Sok szempontból kellene változtatnom, de ez lenne a legfontosabb, mert az utóbbi hónapokban nem kevés sérelmet gyűjtöttem be.

Magántanuló vagy, jövőre végzel a középfokú tanulmányokkal. Nehéz élned a privát életedet?

Minket, gyerekszereplőket a tévésorozat forgatása miatt kellett kikérni. Ha nem tudsz bejárni a suliba, ezt kell választanod, pedig az egyéni tanrend nem túl nagy öröm. Az életem azért nem olyan húzós, mert nem én vagyok a főszereplő, így nem forgatok mindennap. Van úgy, hogy egy családra helyeznek hangsúlyt a forgatáson, ilyenkor a „mi” családunkat veszik fel, ami az átlagosnál sokkal több forgatási napot igényel. Nyár végén egyébként sem indult még be teljesen a kemény munka. Sok jelenetet újravettünk, mert a karantén előttről maradtak olyan jelenetek, amiket nem adtak le, és időközben már nem azok a színészek viszik a szerepet, akik korábban. (Kamarás Iván, Makranczi Zalán, Száraz Dénes és Szávai Viktória csatlakozott újonnan a sorozathoz – MM.)

Mik a hosszú távú terveid a pályán?

Akármilyen zavarosak az intézmény körüli dolgok, szóba sem jöhet más, mint a színmű. Sem vidéki, sem külföldi egyetem nem lehet opció, mint ahogy Budapestre sem költöznék. Eddig Gödöllőn éltem, nemrég pedig Veresegyházára költöztem a barátom miatt. A nyár folyamán sok meghallgatásra hívtak, nem tudom, melyik hogyan alakul. Örülök, hogy az ország legnézettebb sorozatában játszhatom, mellesleg nagyszerű színművészekkel. Az apámat játszó Mészáros Bélával már Goda Krisztina BUÉK című filmjében dolgoztam, onnan ismerem az egyik új szereplőt, Szávai Viktóriát is. Bélával mindig és mindenről tudunk beszélni, sokat tanulok tőle. Botos Éva, aki az anyukámat játszotta, olyan, mintha a második anyukám lenne! A többieket is kedvelem, felnézek rájuk, de mindenkivel még nem forgattam. Mindenesetre áldom az eget, hogy van lehetőségem ennyi idősen ilyen sok nagy nevű művésszel együtt szerepelnem! Nyártól Bagota Béla is csatlakozott a sorozat rendezői csapatához, vele a Valan című első nagyjátékfilmjében dolgoztam együtt, méghozzá egy olyan szerepben, amire a legbüszkébb vagyok! Mátyássy Áron rendezőt is volt szerencsém megismerni, akit fantasztikus rendezőnek és korrekt embernek tartok.

A színház nem foglalkoztat?

Nem annyira, mint a film.

Abban mi vonz leginkább?

A sajátos varázsa és a lehetőség, hogy sokféle karaktert játszhatok el, sokak előtt. Nagyon szívesen lennék például bolond. De tudod, pszichopata! Tökre érdekel, milyen lehet. Nagyon szeretnék olyan szerepet kapni, amiben óriási kihívás van. Az eddigi szerepeim – még szinkronban is – mindig két végletet fednek le: a kis ártatlan, félénk lányka vagy az utálatos, gonoszka vagyok. Olyan szerepre vágyom, ami kizökkentene ebből a kettőből!

Beskatyuláztak?

Nem érzem, hogy betettek volna egy dobozba, idővel majd kapok az eddigieknél nagyobb szerepet is. Jó volt a Valanban Hajnalkát eljátszani, mellesleg Bagotát kilencéves korom óta ismerem, hiszen sokáig rendezőasszisztensként dolgozott, valahol mindig találkoztunk. Szabó Istvánnal és Deák Kristóffal is élmény volt dolgozni, és az is jó, hogy benne lehettem Az utolsó királyság című vagy a The Alienist című külföldi sorozatban, utóbbiban Dakota Fanninggel és Daniel Brühllel forgathattam. Apró érdekesség, de Szabóra mindig jó gondolni, mert annyira cuki volt, hogy az elmondhatatlan! Úgy viselkedett, minta az apukám lenne: több esős jelenetet rögzítettünk, és mindig felajánlotta, hogy odaadja a kabátját. Sajnos a díszbemutató óta nem tartjuk a kapcsolatot, pedig abszolút nem érdekelt, hogy kicsit megfáztam…

Valaha artistának és kaszkadőrnek tanultál, teljesen irányt módosítottál?

Egyáltalán nem adtam fel, hanem hoztam egy elképesztően nehéz döntést, ami miatt brutálisan szomorú voltam: nyolcadik év végén abbahagytam az artistaképzőt. Gödöllőn nőttem fel és laktam, Pestről kellett hazajárnom, a napi ötórányi edzés után. El kellett döntenem, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Korábban az volt a minden, hétvégente még fellépéseink is voltak a Fővárosi Nagycirkuszban. Otthagytam, hogy majd az orvosi hivatást választhassam, de utána rájöttem, hogy a művészet az álmom. Természetesen akkor már késő lett volna visszacsinálni, de szerintem jól döntöttem, mert most teljes gőzzel összpontosíthatok a jelenlegi és a leendő színészi feladataimra.