Hírkereső

Ridley Scott ugyan már bőven nyolcvan fölött van, de még mindig érzi az idők szavát. Bár producerként korábban is beállt tévésorozatok mellé, ezúttal rendezőként is besegített az HBO legújabb megaprodukciója, A farkas gyermekei munkálataiba. A keze nyoma érezhető is a végterméken, és elsősorban azok számára szolgálhatok jó hírekkel, akik csípték pár éve a Prometheust, amelyben a rendezőlegenda tudományosabb/filozofikusabb oldaláról közelítette meg a science fiction, a teremtés és az androidok témáját. A farkas gyermekei egyértelműen a Prometheus köpönyegéből bújt elő, még ha az írók szintjén nincs is kapcsolat a két projekt között. A film rideg képi világa, a szereplők érzelmi kimértsége és a megjelenő emberi és filozófiai kérdések is arra a filmre emlékeztetnek, bár az első három rész alapján Scottnak ezúttal sikerült elkerülnie a filmje idegesítő bakijait és logikátlanságait.

A farkas gyermekei főszereplője két android, Anya és Apa, akik az ateistáktól azt a feladatot kapják, hogy a pusztulófélben lévő Földről menekítsenek emberi embriókat egy távoli, élhető bolygóra, ott neveljék fel őket, létrehozva ezzel egy Földtől távoli emberi kolóniát, ahol végre az ész és a tudomány dominálhat, nem a vallási dogmák. Csakhogy a bolygón megjelenik a vallásosak bárkája is (Noé bárkája után szabadon), és az emberek az új planétán is ott folytatják, ahol a Földön abbahagyták: bár alig néhányan vannak, annak rendje és módja szerint tovább háborúznak. Mondjuk, ha ilyen iramban fogynak a szereplők a sorozatban, mint az első három részben, akkor nem lesz hosszú széria A farkas gyermekei, az biztos. Scottot a vallás-tudomány ellentéte mellett továbbra is az androidok érdeklik leginkább, és bár papíron nem így kellene lennie, mégis Anya és Apa a legérdekesebb karakter ebben a csúcstechnológiát a barbár/nomád életmóddal keverő történetben. A forgatókönyv nem ragad teljesen ezen a kietlen bolygón, flashbackekben láthatjuk azt is, milyen volt az a Föld, amit már mindenképpen ott kellett hagyni – itt bejön némi Terminátor utánérzés, de nem aggasztó mennyiségben. Vannak sorozatok, ahol már három epizód után meg lehet állapítani, hogy mesterművet vagy valami felejthetőt lát-e az ember, de A farkas gyermekei nem ilyen. A bevezetője ugyanis elsősorban csak feldobja a magas labdákat, és a kérdés az, hogy később le tudja-e ütni őket, vagy rossz válaszokat ad a saját maga által feltett kérdésekre, netán egyáltalán nem is válaszolja meg őket. Háromórányi történetmesélés után még az is benne van a pakliban, hogy Scott ismét egy sci-fi mesterművet alkotott, de sajnos ott lebeg annak a réme is, hogy a pofás külcsín és a feldobott izgalmas témák mögött csupán üresség honol. Nagyon szeretnék bízni az előbbiben.