Dekupázs! – hallatszik a szobába. Valakivel telefonál, nyitva az ajtó, hallom, mit mond. A dekupázst mondja, és nevet. Akkor ez aligha betegség neve, pedig nagyon úgy hangzik. Bőrbetegség, leghamarabb. A mell felső részén s a nyakon jelenik meg, és csúnya. Ellentéte a mély dekoltázsnak. Felnézek a gépből: így bizony nem lehet dolgozni, főleg nem magyarul írni, ha az ember magyar szavakat hall. Nézem a billentyűzetet.
S ekkor hirtelen eszmélek: nem is a szó állított meg, hanem a nevetése. Hogy tehát nevet a túlsó szobában, nevetve telefonál. Ennek is mennyi ideje, hogy nem hallom nevetni. S most, hogy mégis, milyen nagy nyugalom tölt el. Meg nem szolgált elégedettség. (Csak a meg nem szolgálttal lehet az ember elégedett, intem magam.) Akkor hát nevet, mégis, milyen jó ez így, jó minden, semmi egyebet nem kívánhatnék se neki, se magamnak. Nyugodtan folytathatom a munkám. Ez itt és így: béke szigete.

Elcsendesedik minden, nincs több szó, vele a nevetés, letette a telefont. Át kéne mennem. Belépni hozzá, vagy csak a küszöbről szólni s azt mondani, pontosabban kérdezni: dekupázs? Akkor együtt nevetnénk. De akár fel is hívhatnám ugyanezzel az erővel, milyen rég is volt már, hogy örültem telefonálás közben. Csak épp nem hívok soha senkit, inkább megírom. Igen, írok neki, megírom, hogy örültem, amikor örült, mindig és mindegyre, valahányszor örült vagy örülni látszott vagy csak felnevetett. Hogy csak ezért az önfeledt nevetésért érdemes dolgozni, felnézni a gépből, élni, lefeküdni és felébredni, hogy nincs semmi, ami felérhet ezzel a nevetéssel, ezzel a távoli ismerős vagy elhanyagolt, rég nem látott rokonnal, ezzel a kihalás előtt álló rövidlátó, kötögető hangyával, kinek felbukkanása nemcsak váratlan, hanem teljességgel meglepetésszerű, nem lehet rá hagyatkozni: se kalkulus, se menetrend, se hagyomány, se szokásjog nem jelzi előre.
Most a kutyát hintáztatja, hinta-palinta, hallom, s pontosan tudom, hogy ilyenkor lábával benyúl a kutya hasa alá, s ritmusra emelgeti a farát. Hinta-palinta, hintázik a kutyúka… Én is voltam kutyúka. Pontosabban Kutyi. Ő is. Egymást kutyiztuk, egymás kutyijai voltunk. Vagyunk, most már hármasban, két Kutyinak egy kutyúkája.
Dekupázs. Talán megszállás. Az okkupáció rokon értelmű szava. Okkupáció franciául, nyolc betű, d-vel kezdődik. Egy zsigerig ismert, elhúzódó kényszerállapot, amit el kell viselni, túl kell élni, ahogy nagyszüleink és azok nagyszülei elviselték és túlélték, már amelyik persze. Miben lehet reménykedni? (Mondjuk, abban talán, hogy akkor nem nevetett volna fel.) Ha eszünkbe jut minden, minden rossz, ami történt, eddig, velünk, és még azelőtt nélkülünk, vagy történhetett volna akár. Vagy az, hogy talán már megint egyszer nem (a) jó felé megy a világ, megveszik szabadságunkat kilóra, vagy másoké árán. Nem, erre gondolni is rossz. Engem ne dekupázsoljon ez a bagázs. Akkor se, ha nem bagázs.

Ugat a kutya a balkonon. Alighanem egy idegen, ismeretlen másik kutya ugatására válaszol. Azt hiszem, a szlovák kutya ugatása semmiben nem különbözik a magyarétól, mással nem magyarázható, hogy egymásnak felelgetnek. Csak olyankor ugat, ha válaszol, vagy ha váratlan kellemes meglepetés éri: hazajön a gyerek, beállít a másik gyerek, felbukkan a mama, ilyesmik. Most néhány napja nagyon szomorú. Szerelmes, mentegeti előttem a kutyát. Nem tehet róla, hogy szerelmes, mondja. Arról sem, hogy nagy ritkán ugatnia kell egyet.

Nem kell minden mondatot leírni, mondja. Igen, az angolt kezdtük így, csak hallgattuk s csak ismételtük vagy próbáltuk visszaadni, leírni nem volt szabad. Titokban azért a padra írtuk ceruzával: kíp de cséjndzs. Nagy hangsúly esett a mondat dallamára. Jellemzően ez volt az elsők egyike, amit megjegyeztünk, annyira tetszett. Azt, hogy valaha is használni fogjuk, hogy valahol a tengerentúlon ezt mondjuk egy taxisnak, vagy mondjuk egy árusnak, azt persze nem tudtuk gimnazista ésszel sem felfogni, sem elhinni. Hogy innen a tengeren, itthon, azt meg végképp nem. Kinek mondtuk volna? S honnan lett volna aprónk? Csak aprónk volt, néhanap, be kellett osztani.

Nem írok le minden mondatot, csak azokat, amiket előttem már leírtak mások. Vagy én, de máshogy. Vagy amiket elfelejtettem, s most eszembe jutottak. Kopott mondatokkal dolgozom. Legfeljebb itt-ott, a varrás mentén igazítok rajtuk. Vagy épphogy ne látszódjon a varrás. Vagy csak a varrás látszódjon.
Gépel, veri a billentyűzetet. (She heard the click of the typewriter. It was hear life…) Ugyanúgy hallgatom, mint néha a lélegzését. Vagy a szívverését, mely hol egyenletes, hol meg előre-előreszalad, magát előzve, majd ismét beérve. Van rá gyógyszere.