Én csak a történelemkönyvekből ismerem a kommunista rezsimet, azok alapján pedig nehéz elképzelni, miért is szeretne bárki visszatérni azokba az időkbe.

Akik erről ábrándoznak, általában az egyszerűbb életet, a kiszámíthatóságot, a biztos munkát, az erőskezű, megbízható vezetést hiányolják. Ezek mögött az érzések mögött persze elég sok hamis nosztalgia van, hiszen ha a kommunizmus tényleg olyan csodálatos rendszer lett volna, nem lázad fel ellene szinte egyidejűleg az egész keleti blokk. A kiszámíthatóság ára ugyanis a lehetőségek hiánya, az ordító korrupció és az elnyomás volt, ezt pedig nem lehet a végtelenségig tűrni. Így hát az emberek felkeltek és az mondták, elég. Ma pedig, 31 évvel később sokan visszanéznek, és megkérdezik: megérte?

A világ kinyílt, a lehetőségek száma szinte végtelen, de cserébe minden sokkal gyorsabb, bonyolultabb és stresszesebb. Az egyik oldalon ott a modern technológia minden olcsó és hozzáférhető csodája, a másikon a rohanás, az idegbaj és a kiszámíthatatlanság. Ha a politikai elitünket nézzük, azt látjuk, hogy a parlamentben ostoba, önimádó politikusok szidják egymást alpári módon, akik még a szánalmas kis diplomájukat is innen-onnan lopták össze (tisztelet a kivételnek). Nem valószínű, hogy ezen a téren rosszabbak lennének a kommunista pártelitnél, de

megértem, ha e cirkusz láttán csalódottak azok, akik egykor a szabadságért küzdöttek.

A napokban olvastam Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvét, mely a katasztrófát túlélő kisemberek történeteit gyűjtötte össze. Nem könnyű, de lenyűgöző könyv, pontosan leírja azt az inkompetenciát, a hazugságok hálóját, a megfélemlítést és terrort, amellyel megpróbálták elleplezni a balesetet. A reaktorból már az építése során kispórolták, amit lehetett, ami pedig a lebontásból maradt, azt is szétlopták, a sugárfertőzött eszközöket olcsón eladták a Szovjetunió más részein. A politikusok zéró felelősséget vállaltak, visszatartották az információkat, és elhitették az emberekkel, hogy minden rendben, és a a lelkükön szárad milliók megbetegedése és halála. A felülről terjesztett hazugságok miatt senki nem tudott semmi biztosat, és egészen hihetetlen ostobaságok terjedtek az emberek között. Nem, egy ilyen rendszer senkinek nem hiányozhat. De árnyaljuk egy kicsit a képet, jobbak vagyunk ennél ma? Az atomerőműveink talán már biztonságosabbak, de a koronavírus-járvány kapcsán láttuk: nekünk sikerült önerőből újratermelnünk azt a hoaxokból és hazugságokból álló dezinformációs hálót, amit egykor a kommunista pártvezetés terjesztett.

Már elnyomó rezsim sem kell: az emberek önmaguk terjesztik az ostobaságokat, sokszor még nagyobb hévvel, mint egykor a pártkatonák.

Ennek ellenére továbbra is azt állítom, hogy megérte. Mert lehet, hogy néha hülyeségeket csinálunk, hibázunk és tévedünk, de ezek a mi hibáink és döntéseink lesznek, nem más kényszeríti ránk őket. Kényelmetlen, mert nem mutogathatunk másokra, vállani kell a felelősséget a tetteinkért. De sajnos ez része a felnőtté válásnak.