Sokan talán már el sem tudnák képzelni az életüket a normális életvitelhez mondhatni nélkülözhetetlennek számító dolgok nélkül, köztük a vezetékes meleg és hideg víz, a villanyáram, vagy a világ minden pontjával összeköttetést kínáló internetkapcsolat nélkül. Napjaink rohanó világa olyan tempót diktál, melyben sokszor észre sem vesszük, mennyire szerencsések vagyunk és milyen nagy kényelemben és biztonságban élünk másokhoz képest. A harmincötödik életévében járó, ágcsernyői származású Gilányi Lajos egy évtizede éli mindennapjait két ország peremén, az ukrán–szlovák államhatár közvetlen közelében álldogáló, nagyszüleitől megörökölt házában. Vasárnapi látogatásunk során épp rőzsegyűjtés közben találkoztunk vele azon a csipke- és kökénybokrokkal határolt úton, mely szerény otthonához és az Európai Unió egyik határát szimbolizáló, évtizedek óta mozdítatlan fémsorompóhoz vezet. A kőművesnek tanult, jelenleg a helyi önkormányzat közhasznú munkákra szerződtetett alkalmazottjaként dolgozó fiatalember munkáját félretéve vezetett be minket féltve őrzött, elmondása szerint folyamatos, de valószínűleg soha véget nem érő felújítás alatt álló otthonába.

Családi örökség

„A királyhelmeci szakközépiskola végzős diákjaként először idehaza kerestem kőműves munkát, majd nem sokkal később Szlovéniában próbáltam szerencsét. Mikor 2004-ben Szlovákia is csatlakozott az Európai Unióhoz, új hivatalos okmányokra volt szükségem. Hazajöttem, de a csapat, akivel odakint dolgoztam, nem vitt vissza magával. Itthon maradtam. Egy ideig a szüleimnél, később a battyáni barátnőmnél laktam, de végül úgy hozta a sors, hogy nagyapám egykori házában kötöttem ki. Azt, hogy nagyapám mióta lakott itt, nem tudom, a távollétem miatt sajnos nem sokat beszéltem vele, de tudom, hogy először vasutasként, később juhászként dolgozott a szomszédos Battyánban, és onnan is ment nyugdíjba. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a tanyán, de a család összes többi tagja is sokat járt ide.Később, amikor nagyapám meghalt, senki sem törődött a házzal. Amikor idekerültem, nagyon rossz állapotban volt. A külső vályogfalakat lassan átépítettem, az ablakokat kicseréltem. Nem vagyok egy gazdag ember, ezért minden lépésnek megvan a maga ideje. A ház lakható állapotban van, persze állandó felújításra szorul. A szomszédban régen volt egy másik ház is, de mivel egy jó ideje üresen állt, fokozatosan szétlopták és a földdel tették egyenlővé. Otthon szívesen látnak, de én itt jobban érzem magam. Lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, de már úgy hozzám nőtt ez a hely, hogy ha új lehetőségem adódna, talán akkor sem hagynám hátra. Ha én nem törődnék a házzal, valószínűleg ugyanarra a sorsra jutna, mint a szomszédos épületˮ – nyilatkozta lapunknak Gilányi Lajos.

Gyertyafényes magány

Annak ellenére, hogy a ház Ágcsernyő település kataszteréhez tartozik, több kilométerre van a falu határától. A vízellátás, a fűtés és a világítás úgy működik, mint annakidején. Az ivóvizet a ház sarkánál található kútból meri, a fűtésről és a főzési lehetőségről a konyha közepén felállított kályha gondoskodik, a világítást gyertyákkal, jobb napokon pedig egy benzines áramgenerátorral oldja meg.

„Hetente kétszer kell bemennem munkába. Amikor jó az idő, nincs gond, de volt már rá példa, hogy télen a hóátfúvásokon átgázolva, a határőrök terepjárója által kitaposott nyomokon cammogtam be. A ház körül mindig van mit tenni. Tavasztól őszig a kertet ápolom, amit tudok, magam kitermelem. Korábban kisállatokat is tartottam. Ősszel és télen a fűtéshez szükséges rőzsegyűjtés a legfontosabb feladat, de ha sikerül egy kis extra bevételre szert tennem, akkor tűzifát veszek. Tudom, hogy sokan őrültnek tartanak, mert fiatalemberként egyedül élek, de én itt érzem jól magam. Az orosz mozdonyok zúgásán kívül nincs ami zavarna, de igazából már azt is megszoktam. Egyedül élek, de állandóan szem előtt vagyok, ugyanis a ház közelében több határmegfigyelő kamera is működik. Ennek köszönhetően nagy bajom nem lehet. Nem bántottam senkit, ezért nekem sem árthat senki. Régebben a határőrök mindig igazoltattak, amikor kint jártam, de már jól ismernek, ezért nem állítanak megˮ – tette hozzá Gilányi Lajos, aki jelenlegi anyagi helyzetét figyelembe véve úgy gondolja, valószínűleg élete hátralevő részét is itt fogja tölteni, persze nem határolódik el a pozitív változástól.

„A sors útjai kifürkészhetetlenek, de már megtanultam, hogy óvatosnak kell lenni. Ha valaki segíteni akar, annak általában hátsó szándéka is van. Az, hogy itt élek, mondhatni két világ között, az én saját választásom. A házra legalább annyira büszke vagyok, mint bárki más a sajátjára. Ez az én sajátos harcom, itt érzem jól magamˮ – zárta Gilányi Lajos.